Jelzésértékű díszlet fogadja a Hair nézőit a Belvárosi Színházban, a nagyon amerikaira igazított háttér előtt fémhordók állnak a színpadon – felugrásra, elbújásra, zenélésre.
Tulajdonképpen olyan az egész, mintha egyfajta (ál)kötetlen színházpedagógiai foglalkozáson lennénk, ahol az előadás után az alkotók a közönséggel találkoznak. A klasszikus hippi óda a lázadásról, a szólásszabadságról, a kívülállásról szól, azonban ahelyett, hogy ezt eljátszanák nekünk, mindezt elmagyarázzák hazai sajátosságokra, aktuálpolitikai eseményekre építve. Nevelőszándékú megjegyzések záporoznak cigányozás, zsidózás, négerezés témakörében, és ahogyan azt megszokhattuk Mohácsi János rendezéseiben, ezúttal sem marad el a konkrét politikai kiszólás. Ezúttal a napi aktualitás, az éles ellenállást kiváltott menekültügyi plakátok kerülnek terítékre, de minden politizálás direkt, szájbarágós módon történik.
Kapásból látszik, hogy itt nem lesz hagyományosnak nevezhető színpadi előadás, megmarad a próbahangulat, ami önmagában érdekes vállalkozás. Formán Bálint Claude-ként már az elején elsírja, hogy a történet végén meg kell halnia, míg a többieket életben hagyják az alkotók, a kikapós lányt alakító Lovas Rozi, aki a Hair egyik színfoltja, arról panaszkodik, hogy őt meg olyanak írták meg, aki például húsz előadás múlva is terhes marad.
Apró gesztusokból, testtartásokból és mondattöredékekből kezdenek felépülni a karakterek. Szinte észrevétlenül sodródunk a valós történet felé, amely a vietnámi háború idején játszódik és arról szól, hogyan képes megváltoztatni az esztelen öldöklés egy jól működő, zárt közösség eddig békésnek hitt életét. Ötven évvel a történet eseményei után, némileg távolinak hat a közeg, amiben élnek, elvégre már hippik sincsenek sehol. Némi erőlködéssel a háború közelségére mondhatjuk, hogy egyre inkább aktuálissá válik az ukrajnai belháború és a különböző terrorszervezetek Európát is fenyegető agressziója miatt. A bravúr itt mégis az, ahogyan Mohácsi a sorok közé csempészte a napjainkat meghatározó társadalmi gondokat. Ez az emberi vonulat sokkal szimpatikusabb, mint a nyílt politizálás.
A színpad felett helyet foglaló Wágner Puskás Péter vezette zenekar gőzerőre kapcsol, amikor kicsit leül az adott szituáció, így könnyen áthidalhatóak a produkció döcögős részei. A zenei vonal valóban erős, a színészek közül Szabó Kimmel Tamást és Radnay Csillát, a főszereplő párt a legnagyobb élmény hallgatni, ők mindketten nagyon erősek prózában, énekben is. A hangsúlyozottan meleg karaktert alakító Nagy Dániel Viktor kiváló hangi adottságai ellenére csupán jelzésértékű szerepet kapott, viszont a bevett gyakorlat az, hogy három főszereplőt – Bergert, Sheilát, Claude-ot – leszámítva mindenki éppen csak ott van a színpadon. Radnay Csilla jelenléte annak ellenére remek Sheila szerepében, hogy történetesen egészen más hanggal képzelném el a főszereplőnőt (nem mintha a színésznő hangja nem lenne jó), viszont amikor ősz parókában, esernyőre támaszkodva feltotyog a színpadra és operabetétet idézve énekelni kezd, kétségkívül mindenki nevetéstől pukkadozik. Ettől az apró, de jópofa kikacsintástól eltekintve, eredeti szerepében végtelen profizmussal formálja meg azt a hippi érzést, amelyet rajta kívül csak Szabó Kimmel tud igazán reálisan közvetíteni. (Sheila-t a másik szereposztásban Pető Kata alakítja, akivel a Hair premierjét megelőzően beszélgettünk.)
A slam poetry-s körökből ismert Závada Péter költő ültette magyarra a klasszikus Hair-dalszövegeket. A fiatal alkotó egyesek szerint megszentségtelenítette a betétdalokat, amikor azokat nem ereklyeként, hanem könnyedén formálható alapanyagnak tekintette. Mivel dalszöveget fordítani lehetetlen és szinte teljességgel fölösleges vállalás, ezért Závada bátran döntött, csupán annyiban lesz hagyománytisztelő, hogy a magyar dalok, akárcsak az amerikaiak, társadalmi problémákról fognak szólni. Így a „törzs” a mi mindennapi gondjainkról énekel, de azok, akiknek nagyon jó a hallókájuk, számtalan szociokulturális, politikai utalást (Hamász, Iszlám Állam, Vackor) is fellelhetnek a refrének között. Érdemes megemlíteni, hogy sok esetben a dalok nem azoknak a szereplőknek a tolmácsolásában kelnek életre, akiktől a filmben hallottuk, de így annál megragadóbbak.
Eszméletlen fizikai megterhelés lehet a színészek számára a háromórás előadás, márcsak Bodor Johanna lenyűgöző koreográfiája miatt is, amely legalább annyira sarkalatos pontja a Hair-nek, mint a zene. Az előadás második fele már összekovácsoltabb, jóval természetesebb, mint az első felvonás. Hangsúlyosabbak és komolyabban vehetőek a megfogalmazott problémák, Claude döntéskényszere, a társadalom nyomása, a szülő-gyermek viszony és a félig-meddig kibontott szerelmi háromszög.
Igazi exkluzivitás, hogy a színészeink észrevétlenül öltenek magukra tucatnyi különböző szerepet: hol konzervatív szülők, hol szadista kiképzőtisztek, de ha a jelenet úgy kívánja, harctéri tébolyban bolyongó frontkatonák vagy éppen a bambusznádak között megbúvó vietkongok.
Szép jelenet Claude háborús klasszikusokat idéző halálfélelme és tényleges halála, a várt katarzis mégis elmarad az előadás végén. Ez pedig legalább akkora gát, mint az, hogy nem érezhető igazán Mohácsi elképzelésének összeszedettsége. Ettől függetlenül a Hair elsőrangú szórakozást nyújt és mellbe vág.
