Arnold Scwarzenegger visszatért ikonikus szerepéhez, a franchise pedig szépen beleőszült e nagy mutatványba. A legnagyobb baj ezzel az ötödik résszel, hogy kicsit se cool.

Hát, meg van pár bajocska vele még, ám az szerencsére nem történt meg, amitől az előzetesek alapján félni lehetett: hogy rettentő kínos lesz. Nem lett ciki, s az első rész bizonyos jeleneteinek a rekonstruálása is tűrhetőre sikeredett: a vénebb terminátor legyőzi a fiatalabb terminátort, azaz saját maga 1984-es kiadását – nagyjából ennyiben ki is merül a nagy múltidézgetés, innentől szinte minden fenemód alternatív: az idősíkok, a halálosztók, meg persze a végkifejlett is, valamennyire, fogjuk rá. Ugyan John Connor most is hátraküldi az időben Kyle Reese-t, hogy az megmentse az ő anyukáját – ám csak Schwarzi maradt meg nekünk, sehol egy digitálisan fiatalított Michael Biehn vagy Linda Hamilton. Előbbi szerepét a számomra elkeserítően semmilyen Jai Courtney (John McClane fiacskája a Die Hard 5-ből), utóbbit pedig a Trónok harca sárkányos lédije, illetve bocsánat, sárkányos királynője, Emilia Clarke alakítja. No meg persze van nekünk egy John Connorunk is, akinek jelen helyzetben Jason Clarke adta kölcsön karakteres arcát – ha már mással ő se rendelkezik, elvégre nem jó színész, de hát ez önmagában még nem lenne végzetes hiba, ha a filmet nem is, a jövőt attól még igazán megmenthetné.

Mert ugye semmi meglepi, a jövő szorul most is megmentésre, a Skynet mindenféle idősíkban és speciális effektusos környezetben megtalálja a módját, hogy elszabaduljon. S ez így is van rendjén egy Terminátor-filmben: a gépeket meg kell akadályozni, íme az alapállás, pontosabban, a feladat, mindig ugyanez, megszoktuk. Oké, na de mit szoktunk még meg, mármint egy olyan Terminátor-filmtől, amiben szerepel Schwarzenegger? Hát, azt, hogy szükségem van a napszemüvegedre, a ruhádra, a csizmádra és a motorodra – vagy valami ilyesmit. Nem adod? Akkor puff! No, hát ezt a fajta, szűkszavú-rockeres halálosztót ne várja senki a Genisystől, mert ő már nincs, ő már eltűnt, őt már nyugdíjazták. Schwarzi legalábbis képtelen újraéleszteni. Kapunk helyette egy parókás papát, akinek tényleg ez a beceneve a filmben, mármint hogy Papa, s ugyan üvegesen néz, meg ütni is tud, meg lőni is, szóval elvileg csupa-csupa terminátoros dolgot csinál, inkább tűnik egy olyan levitézlett filmsztárnak, akire ráhagyják a szerettei, hogy terminátorost játsszon, mert hiszen azt annyira szereti az öreg, s olyan édes, amikor úgy néz azokkal a robotos szemeivel.

De illik ám ez a fajta lelkesedés az egész filmhez, úgyhogy nagy baj nincs vele: hisz ha Schwarzenegger terminátorost játszik, akkor mit mondjunk a többiekre? Hát azt, hogy ők buliznak csak igazán: Alan Taylornak ugyanis véletlenül se sikeredett érvényes Terminátor-filmet rendeznie, ami viszont összejött neki, az kétségtelenül kedves, együgyü, tempós, szeretnivaló filmes mulatság, ahol úgy csinál mindenki: mintha. Mintha ötletes lenne a forgatókönyv, mintha menő lenne Schwarzi, mintha érdekesek lennének a karakterek – mintha jól nézne ki az egész film. S az van, hogy alighanem nézőként is így érdemes érezni majd magunkat: mosolyogjunk nagyokat, hisz Arnold Terminátor újra közöttünk, de közben egy pillanatig se feledjük, hogy ami egyszer elmúlt, még egy ilyen filmben se jöhet vissza soha. Pontosabban: egy ilyenben aztán biztosan nem.