A Muse aktuális lemezére három évet kellett várni, Giorgio Moroderére pedig harmincat, a végeredmény pedig, az összérték tekintetében, mindkét esetben közel azonos.
Giorgio Moroder – Deja Vu
RCA, 2015
A két ével ezelőtti Daft Punk-album egyik kellemes hozadéka volt a Chic-gitáros Nile Rodgers és a veterán diszkókirály Giorgio Moroder revitalizálása, ami már azért is volt időszerű, mert a fiatal fogyasztóknak valószínűleg fogalmuk sem volt arról, hogy a zene, ami a Spotify-ból bömböl és táncolni lehet rá, túlzás nélkül nem létezhetne a két fenomén nélkül. Moroder bácsi a hirtelen megugrott népszerűségének örömére újraindította karrierjét, sok-sok év után érkező nemtudomhanyadik lemezének hírének pedig mindenki örült egészen pontosan addig, amíg meg nem hallgatta az első kislemezdalt – a 74 Is The New 24 tökéletesen borzasztó, szégyentelen EDM lett, ebben pedig osztozik a Deja VU többi szerzeményébel. Engem ez valahogy mégsem érdekel. Itt van egy öreg faszi, aki csak egyetlen esztendővel fiatalabb a mamámnál, aki elkészített a világcsúcs diszkókorszak legjobb lemezei közül minimum egyet, és aki jócskán a nyugdíjkorhatár után összerakott egy korongot a jelen popdíváinak élvonalával (Kylie Minogue, Charli XCX, Sia, Foxes, Britney Spears, stb.), miközben egyszerűen jól érzi magát. A lemezért nem kellett több ezer Forintot fizetnem, és egy másodpercig sem gondoltam azt, hogy bármiféle pozitív hatással lesz az életemre. Így csalódnom abszolút nem kellett, és még mindig inkább erre szórakozok, mint bármelyik tizes-huszas-harmincas giga DJ-re, akik megélhetési okokból termelik direktbe a szemetet.
Muse – Drones
Warner/Magneoton, 2015
A Muse egyre borzasztóbb nagylemezei engem rendszeresen az idő korrodáló hatására emlékeztetnek. 10 évvel ezelőtt ez egy teljesen normális zenekar volt, ami épp berúgta a teltházas Wembley-stadionokhoz vezető ajtót úgy, hogy csúcsra járatta azt, amihez a leginkább értett. Vagyis a progos-scifis, dallamközpontú gitárzenét. A 2009-es The Resistance-nál már dörögtek a sötét fellegek, a legutóbbi The 2nd Law pedig olyan mennykőként csapott le az égből, hogy a Killers és a Happy Mondays után a Muse lett az az együttes, amit puszta kedvtelésből vagyok képes körmondatokban gyalázni. Pedig milyen szép lett volna, ha nem megy az agyukra a sok paranoia, utópia és az épkézláb dalok szemben kifejlesz ösztönös elutasító hajlam. Az aktuális Drones-nál azért annyira nem indokolt a háborgás, viszont azt sem, hogy a legkisebb figyelmet is szenteljük neki. Szerencsére a mainstream dubstep kiszelektálódott az evolúció során, és akár azt is kijelenthetjük, hogy a csapat csupán a hozzá legközelebb álló fakockákból építkezik, mégsem érezni azt, hogy bármi súlya/tétje lenne a dolognak, látványos minőségi ugrás ugyanis nincs, inkább csak azt mondhatjuk, hogy a trió sok év után visszakászálódott egy olyan szintre, ami legalább nem teljesen kellemetlen.
