Július 6-án megnyílt a budai várban Csontváry Kosztka Tivadar monumentális életmű kiállítása. A tárlatot máris az évtized kiállításaként emlegetik. Nem alaptalanul.
Csontváry meghiúsult kiállításainak a listája sokkal hosszabb, mint a megvalósultaké. A még életében, saját maga által megszervezett tárlatokat nem, hogy siker nem követte, de gyakorlatilag teljesen láthatatlanok maradtak a művészi szcénában. Kortársai nem értették és nem értékelték a kissé különc, egyesek szerint egyenesen mániákus festő munkásságát. Első igazán sikeres kiállítására már halála után került csak sor, az Ernst Múzeumban.
Ezt követően ismét sokáig semmi sem történt, képei szétszórva az ország különböző múzeumaiban és magángyűjtőknél. Mígnem 1963-ban ismét felfedezték, és ekkor végre megvalósult az első igazán számottevő életmű kiállítása, ami után létrehozták tiszteletére Pécsett a Csontváry Múzeumot. És most, 2015-ben, halála után 196 évvel újra együtt egy különös, zaklatott élet teljes munkája. Az egykori Honvéd Főparancsnokságban látogatható tárlatra mintegy 100 Csontváry-alkotást hozattak, összesen 15 helyről. A kollekció közel 60 százaléka Pécsről származik, ezen kívül a Nemzeti Galériából, vidéki múzeumokból, Szlovákiából, és Pozsonyból is érkeztek képek, valamint jó néhány magángyűjtő is hozzájárult ahhoz, hogy festményeiket december 31-ig az életmű kiállítás részeként mutassák be a nagyközönségnek.
Csontváry festői pályája különös módon kezdődött. Huszonhét éves koráig patikussegédként dolgozott, mindenki kissé különc, de csendes, szorgalmas embernek ismerte. 1880. október 13-án, egy meleg őszi délután egy percre leült a patika ajtaja elé pihenni, és szórakozottan lerajzolta egy vénycédula hátára a szemközti ökrös szekeret. A rajz láttán pedig „az idős, jólelkű" patikavezető így kiáltott fel: „Hisz maga festőnek született!".
Ekkor Csontváry tenyerében – amint azt az önéletrajzában írja – megjelent egy fényes háromszög és a feje fölött hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél!". Külföldi utazásokra indult: járt a Vatikán képtáraiban, és többek közt Raffaello képeit tanulmányozta, de saját bevallása szerint nemigen bűvölte el a klasszikusok „idegen szellemet és nem a valóságot tükröző" festészete. Itt érlelődött meg végleg hivatástudata, és későbbi nagyobb utazásainak és munkái egy részének tervei. Hazaérve saját gyógyszertárat nyitott, és évekig dolgozott patikusként, hogy legyen pénze a nagy „Motívumot" kutató utazásokra. Csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni.
Amikor 1880-ban lelkes ifjúként elküldte első rajzait a budapesti Iparrajziskola igazgatójának, Keleti Gusztáv visszaküldte azokat, mondván, ha valóban nagyon ragaszkodik a festői pályához, sürgősen keressen fel egy rajztanárt, mert munkái nem többek, „mint egy 10-13 éves gyermek első kísérletei”. Csontváry ezek után több iskolát is megjárt, próbálkozott, de végül sehol sem maradt túl sokáig. De ez lehet, hogy nem is baj. Ahogy Ilona Keserü Ilona, Kossuth-díjas festőművész a kiállítás megnyitóján fogalmazott: a festő még épp időben hagyta ott minden iskoláját, mielőtt a rutincentrikus oktatás még valamit elpusztított volna benne. Szívesebben követte a maga útját. Jobban mondva a Nap útját.
Tíz évi munka után a Szentföldre és Olaszországba utazott, ahol a tájat – ebben ma már a kritikusok egyetértenek – értő szemmel és tehetséges kézzel festette le. 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénben járt. Ennek az utazásnak az emlékét őrzik a Kocsizás újholdnál Athénban és a Jupiter-templom romjai Athénban című képek. Ezután ismét Palesztinában, Egyiptomban járt.
1904-ben készült a Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozíciója, melyen egyes kritikusok szerint már a lappangó skizofrénia jelei mutatkoznak. Később a libanoni hegyekben elkészítette két -talán legismertebb- nagy művét, a Magányos cédrus és a Zarándoklás a cédrusfához című képeket. Valószínűleg 1910-ben Nápolyban készült utolsó befejezett műve, a Sétalovaglás a tengerparton.
A kiállítás 17 teremben látható és nem kronologikusan halad, hanem tematikus egységekből épül fel. Az egyes témák a Csontváry-művek jellegzetes motívumaihoz kapcsolódnak: épített környezet és természet kapcsolódásához, az antik romok által képviselt örökséghez, a fény kibomlásához, az ég történéseihez, a Nap járásához, az ember átszellemüléséhez.
A valóban monumentális, alaposan átgondolt, ügyesen megkomponált kiállítás emlékezetes szakasza az a fényfolyosó (Mátrai Erika munkája), amely a Csontváry művészetét átjáró Nap-út motívum megelevenedése. A festő megszállottan kutatta a fényt, kereste a nap színének tökéletes árnyalatait, a napszakok jellegzetes tónusait.
A tárlat talán legmegkapóbb elemei természetesen Csontváry legnagyobb művei (a Baalbek, a Nagy-Tarpatak a Tátrában és a Görög színház Taorminában), amelyek valóban olyan monumentálisak, hogy szinte befogadhatatlan a látvány. Ha az ember közelebb lép a festményekhez, akár órákat is el tud tölteni az apró részletek vizsgálatával. Mindig fel lehet fedezni egy eddig nem látott apró figurát, egy-egy elrejtett titokzatos alakot, a vibráló színek kavalkádjába pedig valósággal beleszédülünk.
A tárlat utolsó termében pedig ott vár ránk Csontváry maga. A magányos cédrus. A festő világ életében egyedül élt, a szerelem sosem talált rá, sőt, amikor megalomániája és váteszi fantáziái végképp elhatalmasodtak rajta, barátai és támogatói is elfordultak tőle. A magányos cédrus vitathatatlanul Csontváry legszebb önportréja, amely megrendítő őszinteséggel mutatja meg, hogyan élt és halt ez a sokáig meg nem értett géniusz.
