Változó keménységű zenekarok nyújtottak hasonlóan meggyőző teljesítményt az esztendő során, és nem gondolná senki, hogy bármi közös van a Torche és a Wolf Alice-ban.
Wolf Alice – My Love Is Cool
Dirty Hit/RCA
Roppant különös zenét játszik a Wolf Alice csapata, aminek életrajzában erre pontosan semmi sem utal. A három pasi-egy csaj bagázs nem sokban különbözik a fejekben az átlagosnál csak egy kicsit hibbantabb brit zenekar képétől, és manapság már az sem számít unikumnak, hogy egy formáció egy misztikus angol novelláról nevezte el magát. Arról nem is beszélve, hogy banda az első próbától a kedvezően fogadott debütalbumig vezető szamárlétrát sem járhatta volna ki előírásszerűbben – NME-hype, BBC-díjak, független lemezszerződés, stb. A My Love Is Cool mégis egy olyan stílusgombolyagra hasonlít, ami minden olyat magába húz, amire manapság, Internet-savvy Spotify-tudósként számítani lehet; viszont úgy, ahogy arra senki sem számítana. A korong gerince mentén végighaladva először találkozunk Cocteau Twins-es álomba ringatással, majd Beach Boys-os popdallal, a harmadik számra pedig már National-tiszteletadáson túl vagyunk, pedig még a felénél sem járunk. Shoegaze, Adore körüli Smashing Pumpkins és az XX is koccint a tagokkal, akik a magas léceket is simán átugró dalokkal kötözik egymáshoz az impressziókat, egy minimum késődélutáni, de inkább koraesti sétához idomulnak a legjobban. Nem is baj, hogy csak a brit lista második helyéig jutott a korong, mert így legalább garantálva van, hogy legközelebb még jobban fognak teperni.
84%
Torche – Restarter
Relapse, 2015
Ha létezhet olyan, hogy popmetál, akkor az csakis Miamiből jöhet, hogy a yachtokon, Will Smith-en és az Ultra-fesztiválon nevelkedett rongyrázó nép úgy kapja meg a neki kijáró büntetését, hogy azért közben valamennyire élvezi is. A Torche erről szól: jó érzés, ahogy a vaddisznónyi riffek feszítik szét a koponyádat, mert az ének közben behegeszti a sebeket, édes és gyomorerős egyensúlyt keverve ezzel. A fogyasztható keménység persze nem jelenti azt, hogy az az igazi keménység rovására menne. A zene ugyanis leginkább olyan, mintha a Stonehenge simára csiszolt, lekerekített tömbjeit vágnák hozzád egymás után, amik így nem okoznak akkora sebeket, a tömegük viszont változatlan. És nincs is ezzel baj, sőt, a banda meggyőzőereje épp letaglózóságában rejlik, amit úgy sikerül elérnie, hogy agresszív attakok helyett inkább melengetően zsibbasztó élményt nyújt, amit egyrészt a néha vadul kalapáló-püfölő dobtakaró, másrészt a dallamos, de azért mégsem fütyörészhető melódiák tesznek figyelemre méltóvá. Pont annyira, hogy olyanoknak is merjem ajánlani a lemezt, akiknek az éves teendőik között nem szerepel egy korai Metallica- vagy Mayhem-lemez meghallgatása sem.
83%
a szerző friss bejegyzései
2015. 07. 13.
