Legalábbis, amikor ilyen filmeket látok, nagyon szeretnék fiatalodni 20 évet. A Csillagainkban a hiba után John Green egyik korábbi regénye is megkapta a maga szerethető adaptációját.
Önmagában már az is nagy teljesítmény, hogy valaki azzal jön egy kortárs tizenévesekről szóló történetben, hogy bezzeg a mi időnkben, azaz most, illetve kábé mostanában, tehát manapság mennyire is klasszak tudnak lenni a fiatalok. Bár magam még nem olvastam az író könyveit, de most már biztosan nekiállok egynek, mert aki ennyire szereti a kamaszokat, rossz ember nem lehet. S az a helyzet, hogy nem csak kedveli, hanem érti is őket, sőt, ami a legfontosabb, s azt hiszem, innen jön a legtöbb báj: hisz bennük. Azt gyanítom, Green nem az a szerző, aki azért ír úgynevezett young adult regényeket, mert ebben van a legtöbb pénz a piacon, hanem azért, mert ez jön belőle természetesen. Amikor valami annyira magától értetődő, mint amennyire a Csillagainkban a hiba volt, melyben két haldokló tini öntötte egymásba a lelket, közben pedig humorral és szerelemmel kezelték egymást, s a végzetüket, nos, ott biztosak lehetünk benne, hogy a komoly szerzői tehetséghez jelentős emberi értékek is párosulnak. S nem félnek megmutatkozni!
Persze, lehetett volna attól még a könyv rossz, hogy a film jó lett, na de a Papírvárosok után már biztos vagyok benne, hogy ez elképzelhetetlen. Más a rendező, könnyedebb a téma, de mintha ismét ugyanott lennénk: abban az új évezredben, ahol a gyerekek igenis hisznek a barátságban, egészséges lelkük van, önkritikájuk és remek humoruk. Tényleg különös világ Green világa, jó zene szól benne egyfolytában, valahogy mindig mindenki szimpatikus vagy legalábbis érdekes, s mindenkiért lehet szurkolni – de mégse műanyag vagy hazug, sokkal inkább optimista és mesés ez a közeg. Köze van a valósághoz, de inkább arról lehet szó, hogy ő akar lenni a valóság. Ezért is ismerős a Papírvárosok főhőse, Quentin, aki pont olyan, mint az a középsulis, akit az anyukája burokban nevelt, aki már kisfiúként szerelmes lett a szomszéd rosszlányba – aki viszont állandóan kalandot akart és izgalmakat, mert már akkor unta a kispolgári nyugit.
Aztán ez később se változik, illetve Quentin fejében nem változik az a kép, amit Margóról őriz – bár még egymás mellett laknak, de már régen nem beszélnek, a lányka közben igazi helyi provokatőr lett, magasról tojik egykori barátjára. Legalábbis látszólag. Később persze kiderül, hogy a látszat még az itt látható szebb, illetve szebben tanulságos univerzumban is sokszor csal. Leginkább persze könnycseppeket a szemünkbe.
A Papírvárosok alapvetően szerelmesfilm. Szerelmes abba az életkorba, amikor még valóban nagy dolgokat lehet tanulni egy házibuliban, egy hosszú autóúton, a haveroktól, vagy éppen egy vagány lánytól, aki nem képes megmondani, hova megy, hanem csak és kizárólag rejtélyes üzenetekben hajlandó kommunikálni. Nyomozós, majd kitárulkozós, inkább édes, mint kesernyés ifjúsági mozi annak az ifjúságnak, akik hisznek abban, hogy van mit keresniük az életben, mert keresgélni jó. És persze azokhoz az öregebbekhez is szól, akik meg abban hisznek, hogy a fiataloktól nem félni kell, hanem sokszor bizony tanulni tőlük. Mert ilyenkor kicsit a régi-régi önmagunkat is megláthatjuk újra.
