Norvég fjordok, budapesti sziluettek, hátsó ablak Szerbiában és egy kiállított tájkép a párizsi Louvre-ban. A fiatal magyar fotóssal, Mónus Mártonnal beszélgettünk.

Valószínűleg sokan kezdik így... Volt otthon egy filmes fényképezőgépünk, amit elkezdtem használni. A szüleim persze támogattak, úgyhogy ez aranyidőszak volt: filmet vásároltak nekem, előhívatták a képeket. Később kaptam egy digitális gépet, de a saját felhasználásra készülő fényképeim nagy részét még mindig analóg géppel csinálom.

Hogy alakult át az évek során a fotózás szerepe az életedben?

Az öncélú fotózgatás után elkezdtem koncerteket fényképezni. Régebben gitároztam, de soha nem akartam fellépni. Az együttesünk azért is oszlott fel, mert nem jutottunk el a koncertekig, én inkább a garázsban szerettem zenélni. Innen jött, hogy ha úgyis tudom, hogy kell a színpadon mozogni, nem esek el a kábelekben, akkor fotózhatnék is a fellépéseken. Az ismerőseim zenekarai voltak tehát az első megrendelőim.

Milyen megrendelések számítottak a legnagyobb kihívásnak az elmúlt években?

Ritkán szoktam esküvőt fényképezni, de egyszer felkértek egy lagzis fotózásra. Kicsit mezítlábas jellege volt az esküvőnek, a násznép izgalmas dolgokat csinált: a Duna-parton volt a házasságkötés, utána elmentek csónakázni, jó hangulatban telt az ünneplés. Persze nagy volt az elvárás, hogy minden fontos pillanatot megörökítsek. Szalagavatókat gyakran fotózok, itt is az a kihívás, hogy mindenkiről legyen megfelelő kép, különben jön a reklamálás. Egyszer egy német cégnek kellett óraforgató szerkezetekről fényképeket készítenem. Koncerteket pedig még mindig szívesen fotózok, a lifestyle típusú felkéréseket és a tárgyfotózást is szeretem. Úgy gondolom, hogy ha engem keresnek meg, akkor kedvelik a stílusomat. Olyan megbízást nem vállalnék szívesen, ahol elvárják, hogy teljesen más hozzáállással fényképezzek.

Hobbi vagy munka a fotózás?

Nem szeretnék odáig eljutni, hogy ne tudjak a fotózásra hobbiként tekinteni. Volt pár olyan megrendelésem, ami után nem akartam fényképezőgépet látni hónapokon keresztül, és ezt az érzést nagyon utáltam. Szeretek olyan helyre menni, ahol viszonylag szabad kezet adnak – nem nekem való, ha minden nap teljesítenem kell, mint például egy fesztiválfotózáson. Ha elmegyek nyaralni, és egy újságnak kell utána képeket leadnom, az teljesen más, ilyenkor nincs akkora nyomás rajtam.

Nemrég készült veled egy TV-riport, ahol azt mondtad, hogy expedíciókon szívesen fényképeznél.

Szoktunk járni a Hortobágyra vadlovakat fotózni és filmezni. Ennél a munkánál nagyon tetszik, hogy az egész folyamatot megörökíthetem: onnantól kezdve, ahogy a dzsipbe pakolunk be, egészen odáig, hogy mi történik a helyszínen. Az expedíciókban is ezt tartom izgalmasnak. Mivel biológus leszek, ezzel is össze tudnám kötni a két irányvonalat.

Hogy párosítanád a jövőben a biológiatanítást a fotózással?

A tanároknak van egy hosszú nyári szünetük, amit sok mindenre lehet használni... De ez még egyelőre a távoli jövő. Ha sok fotós megrendelésem lesz, akkor óraadó tanárként tudnék dolgozni, és mellette fotózni.

Mi a kihívás az egyikben és a másikban?

A fotózásban, ha megrendelőnek készítesz képeket, akkor elsősorban az a cél, hogy megfelelj neki. Magaddal szemben pedig a lényeg, hogy a saját sztenderdjeidet megüsd. A tanításról is inkább a fényképezés irányából vannak tapasztalataim: workshopokat szoktam tartani és fotózást tanítani. Itt az elsődleges feladat, hogy megértsem, mi a résztvevők problémája. Sokszor előfordul, hogy kérdeznek valamit, és nekem annyira egyértelműnek tűnik a válasz, hogy nehéz megértenem, ezen mit lehet nem érteni. Emellett mindenkire egyformán kell figyelni, és közben érdekesnek maradni.

Mitől függ, hogy az analóg vagy a digitális gépedet viszed magaddal, ha fotózni indulsz?

Főként attól, hogy milyen kedvem van. Általában inkább analóg gép kerül a kezembe: ha elmegyek otthonról, ezek vannak elöl, és nem kell a táskákban kotorászni. Sokak szerint már szinte beteges módon vigyázok a cuccaimra, de az analóg gépeim egy része nagyon olcsó volt, sokszor többe kerül a tekercs bele – ezért ezeket annyira nem sajnálom. Szeretem, hogy kézzelfoghatóbb az utómunkázás az analóg képek esetén: előtted van egy negatív, amin látszik minden, nagyítás közben is lehet igazítani a fotókon. Állandó félelmem az is, hogy mikor hova másolom a fotókat, nehogy eltűnjenek. A negatívok persze szintén tudnak sérülni, de berakom őket egy dossziéba, és így bármikor reprodukálhatóak. Ha a megrendelők megfizetnék, akkor szívesen fényképeznék nekik is filmre, ennek azonban elég borsos ára van.

Az Exposure Awardon bekerült a legjobbak közé egy képed, amit a héten a Louvre-ban állítottak ki. Hogy jutott el Norvégiából Budapesten keresztül Párizsba a fotó?

Van egy ismerősöm, aki New Yorkban tanul fotósnak, ő indult ezen a versenyen, és kirakta a Facebook oldalára a szavazást. A határidő napján láttam a posztot, úgyhogy gyorsan én is feltöltöttem pár képet. Rég elfelejtettem már a nevezést, amikor pár héttel később éjszaka kaptam egy e-mailt, hogy a zsűri egyik tagja kiválasztotta a norvég Ototfjordot ábrázoló fotómat, tájkép kategóriában. Mint utólag kiderült, ez egy világméretű verseny, és hárommillió kép közül válogatták ki a legjobbakat. A továbbjutott fotókat kiállítják a Louvre-ban, bekerül a verseny kiadványába és egy webgalériába. A nagydíjat pedig végül egy mexikói fotós kapta.

Mi látható a képeden és szerinted miért ezt választották?

A fotót Észak-Norvégiában készítettem, a Sarkkörön túl, Narvik közelében. Az Ototfjordot és a felé magasodó hegyeket ábrázolja a fotó, a viharos éggel a háttérben. Összesen tíz képet töltöttem fel, de szerintem nem ez a legjobb. Többen azt mondták, hogy nagyon erős hangulata van a képnek. Az biztos, hogy nem egy minden nap látható jelenség – vagyis ott eléggé mindennapos, de nálunk és a világ más részein már kevésbé. Norvégiában könnyű olyan képet készíteni, amire az emberek felfigyelnek.

A versenyen elért eredmény óta változott valami, többen kérnek fel fotózni?

Tajvanból megkeresett egy ott élő magyar srác, aki hobbiból műgyűjtő. Megrendelt egy példányt a norvég képemből. Pont a héten készült el a nyomtatás, nemsokára küldöm is neki. Ezenkívül a Kossuth Rádiónak adtam interjút Borsi Flórával együtt, akinek szintén bekerültek a képei a párizsi kiállításra, valamint az M1-en is készítettek velem egy riportot. Ezekkel a lehetőségekkel megtaláltak, de általában nem szeretem annyira előtérbe helyezni saját magam. Azt például tudtam, hogy kell egy korszerű honlapot csinálnom, ami áprilisban el is készült, de a Facebook oldalamon nem szeretek minden percben saját fotókat megosztani.

Úgy tűnik, így is egyre nagyobb a figyelem... Hogy képzeljünk el fotózás közben?

Ritkán fordul elő, hogy konkrét képötlettel a fejemben indulok útnak. Mindig viszem magammal a fényképezőgépet, ott lóg a vállamon, és ha látok valami érdekeset, megörökítem. Többen is kérdezték, hogy sokat kellett-e másznom, meg kellett-e küzdenem az elemekkel, hogy elkészítsem a kiállításra bekerült fotót a fjordról. Őszinte leszek, egy parkolóban készítettem a képet, és az egyetlen kihívás az volt, hogy ne haljak éhen, mert éppen nagyon éhes voltam.

Máshogy fényképezel Budapesten, ahol minden sarkot ismersz, és Norvégiában, ahol sorozatos meglepetésekkel találkozol?

Bátrabban fényképezek külföldön, mint itthon. Ha más országban járok, akkor nem valószínű, hogy újra összefutok a képeimen látható emberekkel. Ráadásul mondhatom, hogy turista vagyok, ezért ott fényképezek, ahol akarok. Ha utazom, akkor mindent megteszek, hogy megörökítsek egy jelenetet vagy helyszínt, itthon pedig megmarad az a kényelmesség, hogy legfeljebb visszamegyek máskor ugyanoda.

A legtöbb budapesti képed fekete-fehér. Mi alapján döntöd el, hogy milyen színű lesz egy kép?

Sok esetben kipróbálom mindkét változatot, és amelyik nem tetszik színesként, abból lesz fekete-fehér. Nagyon zavar, ha egy csoportképnél a bőrtónusok eltérnek – ez is kiküszöbölhető, ha nem színes a fotó. A geometrikus vagy minimál képek esetében, ahol inkább a formák dominálnak, jobban szeretem a fekete-fehér tónusokat. Norvégiában sok színes fotót készítettem, annyira lenyűgözőek voltak az újdonságok és a fények.

Előfordul, hogy leteszed a gépet, mert többet szeretnél a saját szemeddel látni?

Épp ellenkezőleg. Sokszor a fényképezés miatt jutok el olyan helyekre, kapualjakba, rejtett helyszínekre, ahova egyébként lehet, hogy nem mennék be. Mindent több nézőpontból is körbejárok, és persze az is lehet, hogy végül nem lesz belőle fotó. De soha nem érzem, hogy lemaradnék valamiről. Inkább a többiek szokták mondani körülöttem, hogy sokszor feltartom őket. Tipikus turistás képeim viszont nincsenek, ahol például pózolok vagy magamat fényképezem. Szelfibotom sincs, pedig most nagy divat. Lehet, hogy mire rávenném magam, hogy beszerezzek egyet, addigra végleg betiltják.

Mennyire vagy zavarban attól, hogy esetleg másokat zavarba hozol, ha lefényképezed őket?

Az kevésbé izgat, hogy utólag mit gondolnak az emberek, inkább az jut eszembe, hogy a fotózás pillanatában mit éreznek. Külföldön már régóta kevésbé érdekli az embereket, ha szerepelnek a fotókon, sőt még pózolnak is, de szerencsére a magyarok is egyre nyitottabbak. Régebben volt olyan eset, hogy egy punk srácnak lefényképeztem a kutyáját. Utána odajött hozzám, hogy van-e cigim. Mondtam, hogy nincs, erre közölte, hogy akkor azonnal töröljem ki a képet, különben összetöri a gépemet, mert nem törődöm a kutya személyiségi jogaival. Egy másik alkalommal a testvéremmel készítettünk egy timelapse videót Zuglóban a fákról, és egy nyugdíjas néni lekiabált a harmadikról, hogy azonnal menjünk onnan, különben kihívja a rendőrséget. Szerencsére mostanában kevésbé szólnak be. Egyre jobban elterjedt a fotózás, az emberek megszokták, és rájöttek, hogy nem lopja el a lelküket. Ha pedig a gátlásokat félretéve fényképezel, utána pedig még mosolyogsz egyet, akkor általában nincs probléma.