Holly Herndon 35 éves korára lett az újiskolás elektronika úttörője, a Bully tagjai pedig fiatalságuk ellenére jutottak dicséretesen messzire. Mindkét produkció friss lemeze kiváló.
Bully – Feels Like Star Time/Columbia, 2015
Mi jelezhetné jobban a 90-es évek eljövetelét annál, hogy egy új zenekar énekesnőjét Kurt Cobainhez hasonlítják? Pedig helyénvalóbb lenne Courtney Love-ot emlegetni, a rekedtes gitáros-ereszdelahajam inkább passzol hozzá, és egyébként is, a Bully első lemeze nem is súroló-hömpölygő grunge-folyam, hanem inkább egy helyenként kedélyes gitározással, máshol kotrógépszerű zúzással behabart popalbum, amolyan Pixies-módra. Ennek 2015-ben pontosan annyira unalmasnak kellene lennie, mint amilyenre a
Feels Like sikerült volna, ha a kopírozás mellett a kvartett nem tanul meg olyan figyelemfelkeltően szerzeményeket eszkábálni, amelyek dallamosak annyira, hogy a strandra is magunkkal vigyük őket, és amik úgy egyben tartják az összképet, hogy pukedlizzünk egyet a formáció előtt. Persze nem kell elragadtatni magunkat. Bár a műfaj nem akkora tucattermék, mint amekkora a bájos indie-pop lett az évek során, formátumából és a korszellemből kifolyólag minden esélye megvan arra, hogy hamarosan az legyen, épp ezért reménykedjünk abban, hogy második nekifutásra sikerül majd az innováció is.
78%
Holly Herndon – Platform
4AD/Neon Music, 2015
Holly Herndon meséje egészen biztosan nem történhetett volna meg a korunkra jellemző globális információáramlás nélkül: az énekesnő Tennessee-ben született, Kaliforniában járt egyetemre, könnyűzenei látásmódját Berlinben csiszolgatta, lemezeit pedig egy New York-i kiadónál jelenteti meg. És azt említettük, hogy doktoriját a Stanfordon csinálja? Pályafutása szempontjából ez sem elhanyagolható. Herndon ugyanis a komponálást saját maga és társai szórakoztatása mellett nagy fejtegetésekre is használja, második,
Platform című albumán például ember és gép viszonyát ecseteli épp (és akkor gondolom nagyon sekélyesen fogalmaztam). Ebből én kb. ténylegesen annyit érzékeltem, hogy a korong nagyjából olyan, mintha egy számítógép alkatrészeit hajigálnánk az aprítóba, majd arra énekelnénk rá, a darabokat pedig laptoppal próbálnánk összehegeszteni. Amennyire félelmetesnek hangzik ez, olyannyira nem kell tőle megijedni. Az IDM-et, Aphex Twint, a játékos kedvű Enót vagy épp Arca vízióit megidéző korong ugyanis egyenlő arányban laborszerű kísérletezés és pop, ami akkor a legjobb, amikor a sok maszatolás, kóválygó hangdarab és cafat hirtelen egy meglepően épkézláb refrénbe torkollik.
84%
a szerző friss bejegyzései
2015. 07. 21.
