Három zenekar passzírozta magát kettő lemezbe... Az ingerküszöbön felül azonban csak a Hop Along tud merészkedni, a Wavves és a Cloud Nothings pedig alulteljesít.

Hop Along – Painted Shut
Saddle Creek, 2015

A minap olvastam Tesla értekezését arról, hogy a nők hamarosan átveszik az uralmat a világ felett, és a Hop Along második lemezét hallgatva efelől nekem semmi kétségem sincs. Pedig akár lehetne is: az énekesnő Frances Quinlan gimis freak-folk projektjéből egészen négyfős zenekarrá evolválódott formáció ugyanis korábbi éveiben kevés vizet zavart, ez viszont lehetőséget nyújtott arra, hogy a Painted Shut még nagyobbat durranjon. És ha a robbanás nem is akkora horderejű, hogy akár készpénzre is váltható sikertől kellene tartanunk, a korong borzasztó hálás társ lesz azoknak, akik fura vonzalmat és azonosulási készséget éreznek a 90-es évek amerikai szuburbanizációja, a pillangószárny-szerű érzékenység és a nyomorul underdogsors iránt. Mondanom, sem kell, én ilyen vagyok, a Hop Along harmadik lemeze pedig olyan, hogy hetek óta nem tudok tőle elszakadni, amikor pedig igen, akkor is lépten-nyomon visszacseng a fülemben egy-két nagyon szép és szomorú dallam, amitől a fromtemberlány még szebb, a lelkem pedig még szomorúbb lesz. Pedig nincs az egészben semmi különös azon kívül, hogy a csapat mesterien képes kopírozni a Pavement úgy-írok-slágert-hogy-az-egyáltalán-nem-slágeres képességét és Stephen Malkmus amatőren elcsukladozó hangját, mégis nagyon-nagyon-nagyon jó.

Wavves x Cloud Nothings – No Life For Me
Ghost Ramp, 2015

Wavves Nathan és Cloud Nothings Dylan mindketten problémamentes és zajos dilipoppal kezdték pályafutásukat, aztán a húszas éveik közepére kb. mindketten azonos arányban savanyodtak felnőtté: előbbi Afraid Of Heights-a egy kellően megproducerált, korrekt coming of age munka lett, utóbbi tavalyi lemeze pedig egy változatlanul nyers, bivaly halálsikoly. Normális esetben kettejük közös vicces cigije jól kellett volna, hogy elsüljön, de ha valahol, akkor a popzenében tudni lehet, hogy nincs normális eset. Ennek megfelelően a No Life For Me is egy elképzelhetetlenül ihlettelen és unalmas maszlag lett, amit valószínűleg annak a Rostam Batmanglijnak volt legtöbb kedve elkészíteni, aki amúgy Vampire Weekend-tag, és aki fogalmam sincs, mit keresett a két vásott gyermek közelében. A főkolomposok életkedve ugyanis a mérhető értékeken jócskán alulmutat, és amellett, hogy jé, létezik internet és számítógép, és 2015-ben már nulla pénzből összerakhatunk egy olyan lemezt, amit ha nem hallgat senki, ha meg mégis, akkor örülünk, egyéb lehetséges motiváló erőt nem sejlik fel a korongból. Félig sánta dallamok persze vannak, és aki a reggeli kávéjába is fuzzhabot szór, annak ettől is bizseregni kezd majd a tarkója, de egyébként, ha nem unatkozzuk halálra magunkat a munkahelyünkön vagy bolondultunk meg a kánikulában, kíméljük meg magunkat az albumtól.