Tökéletes lenne. Reggel betenné nekem. Én azt mondanám, szeretem, felkelnénk együtt, és elkezdenénk egy tökéletes vasárnap délelőttöt.
Megkenném a kalácsot-kenyeret, ő kiöntené valami porcelánba a bolti lekvárt. A gyerekek 100%-os pamut hálóingben mezítláb rohangálnának a padlófűtésen, háttérben szólna Minimax házimoziból. Leülnénk együtt a nagy ovális asztalhoz, aminek a helye úgy lenne kiválasztva, hogy természetes fény mindig érje, akár esik, akár fúj. Mosogatógép nem fontos, lehetne kézzel is ellögybölni azt a keveset. Ökotudatosak lennénk. Nagymamáknál nagyokat játszanánk, olvasnánk kedvenc könyveket, megbeszélnénk kedvenc filmeket. Mert kedvenc könyvek és kedvenc filmek, azok kellenének, ez pl. a mosogatógéppel ellentétben fontos lenne. Zörögne, frászt zörögne, inkább csilingelne az amerikai konyha bejárata fölött egy szélcsengő. Vennénk családi jegyet az állatkertbe, a gyerekek néha elrohangálnának. Elmondanám neki, mit várok az élettől, törekednék a konkrétumokra minden nap, így vasárnap is. Afrikára, Kantra nem gondolnék. Csóknál a nyelvünket nem használnánk. Este lecsavarná a fejem, lecsatolná a lábam, és kivenné a szívem. Tökéletes lenne. Reggel aztán megint betenné nekem.
És akkor pont nem azon kéne gondolkodnom, mint most. Akkor, mondjuk, üldöznének a nagytermészetű és kívánatos, kellőképpen pikírt hímek, dominálni akarnának és letarolni, én meg persze finnyásan hajtanám el őket hűvösebb és higgadtabb tájakra. Akármit húznék magamra, jó lenne a vonalvezetésem, és hiába akarnék észrevétlen maradni, minden enervált dominánshím ki akarna hátrálni az apátiájából, bele egyenesen az én zsibbadt ölembe. És akkor én persze pont nem azon gondolkodnék, mint most, hogy gyere már, aztán ugorj egy nagyot, te mamlasz, hanem frigid lennék és kezelhetetlen, mint egy marék szárazbab. Akkor soha senki hozzám sem érhetne, mert nem hagynám, és ettől mind el akarnának pusztulni. Engem meg marhára nem érdekelne.
