Bár a tavalyi felhozatal ígéretesebb volt, egy napra idén is kilátogattunk Kelet-Európa legjobb zenei eseményére, a hirtelen jött Off-túra pedig remekül sikerült.

Még emlékszem. Tíz éve voltam Pesten egy tábor miatt, anyum ismerőseinél laktam kb. egy hétig. Egyik este Szigetes közvetítés volt a tévében, én meg arra gondoltam, hogy azonnal ott kell lennem, különben csak akkor keveredek ki, amikor az összes kedvenc zenekarom feloszlik és öreggé szottyad, nekem meg egyedül a semmirekellő újhullámos mocsár marad, amit biztos, biztos, ezer, százmillió százalék, hogy annyira fogok utálni, mint a rántott sajtot és tallérburgonyát, amiért 1300 Forintot fizettem két órája. Aztán jött 2011 meg ’12 meg ’13 és igazából annyi együttest láttam, hogy már konkrét zsánereket (illetve azok legfőbb képviselőit) pipálhattam ki a listán. Legalábbis most, hogy a My Bloody Valentine és a Slowdive után Ride is megvolt, elmondhatom, hogy nagy shoegaze-klasszikus nélkül nem fektethetnek a koporsóba.


Persze a Ride mindig is a cipőbámulós dobogó mindössze harmadik fokán foglalt helyet, de így is méltó koronája volt a tizedik Off fesztiválnak, ami sokesztendőnyi kifogástalan felhozatalt követően pont a jubileumra hozott össze három bénácska napot a lengyel-cseh határtól elenyésző távolságra. Persze annyira nem volt siralmas a helyzet, hogy ne kocsikázzak több száz kilométert egy szűk hétvége leforgása alatt, és mivel társaság is akadt, nem állt semmi az útjába annak, amit már tavaly óta terveztem: hogy élőben hallhassam a Nowhere dalait. Minden más csak alárendelt szerepet töltött, be még akkor is, ha a többi fellépővel együtt volt igazán teljes a móka. Tavaly bevált az alkalmazott százalékos-értékelős megoldás, így idén sem próbálkoztunk mással.

King Khan & The Shrines

Valahogy úgy képzeltem el a Ride kezdéséig tartó időszakot, hogy fogamat összeszorítva fogok unatkozni az általam felületesen ismert előadók koncertjei alatt, miközben öntöm magamba a Fritz Kolát, hogy fennmaradjak a hosszú vezetés után. Az egyiki váratlan fordulat akkor érkezett, amikor kiderült, hogy a fekete lé idén valamiért nem volt, a másik meg akkor, amikor kiderült, hogy minden felvezető bulit tökre élveztem. A szobrászi szépségű béllel rendelkező King Khan és bolond kilencfős cirkusza még annak tudatában is kiváló kezdés volt, hogy az tűrhetetlen meleg miatt annak is örültem, ha egy elhaladó néző pillanatnyi szele csapott meg. A végére már arról szólt az egész, hogy Khan valami nő pinájába mászik befele csak azért, hogy onnan kijövet újjászülessen, miközben ilyen jópofa bolond rezes punk-garázs izé szólt. Szóval jó buli volt. 

Sun Kil Moon



Mark Kozelek és cimborái előadásából egész pontosan három számot hallottunk, aztán leléptünk, mert ennél az embernél nagyobb paraszt férget tényleg nem lehet elképzelni. Először a fotósókat küldte el az árokból egy szolid GET OUT OF MY FUCKING FACE-szel, majd izzadó orcájára szeretett volna kérni valami törölközőt a lehető legordenárébb módon. Kár, mert amúgy zeneileg szerintem jó volt, a Benji általam különösen kedvelt két dalát pont sikerült elcsípnnünk, ráadásul ebből a koncertre elméletileg áttranszformálhatatlan, mormogó, mantrás gitározásból egész felvillanyozó darabok kerekedtek. A többiek mentek volna, én meg nem akartam egyedül nézni a fortyogó őrültet, pedig szerintem, ha nem is szórakoztató vagy lebilincselő, de mindenképpen érdekes volt, ahogy egy száz százalékig antipatikus barom játszik hátborzongatóbbnál hátrborzongatóbb szerzeményeket. Kár érte.

The Dillinger Escape Plan


Én valahogy nem bírom annyira ezt a modern poszthardcore dolgot, úgyhogy meg is mondtam a koncert elején, hogy ha túl hangos lenne, vagy megunnám, akkor engem a kuponos bódék mellett találnak. Na, ennek az lett a vége, hogy egy órán keresztül földbegyökerezett lábbal, kigúvadt szemekkel bámultam ezt a csodálatos pusztítógépet, és amikor arrébbáltam, akkor is csak azért, hogy a pogó ne daráljon miszlikekbe. Nem mondanám, hogy egyáltalán nem hatásvadászat ez a matekos-ordibálós muzsika, viszont tény, hogy az a zúzda, amit a zenekar élőben művel, finomabb megfogalmazásban is elképesztő. Ha végigpörgettem volna az életművet, valószínűleg térdre borultam volna, de így, hogy csak a Milk Lizardot ismertem úgy-ahogy, is félelmetes volt az élmény.

Xiu Xiu plays the music of Twin Peaks

Nehéz lett volna eldöntenem, hogy vajon-a Xiu Xiu vagy a Twin Peaks ismeretével vagyok nagyobb bajban, hisz valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy utánajárjak, miért is szeretik ezeket annyian annyira. De majd most: az állítólag a Lynch-féle sorozat zenéjét tálaló műsor szerintem érdekes volt, amiről nem tudom, hogy az információhiányból fakadó meglepetésélmény, vagy az előadás tényleges értéke biztosított. Mindenesetre a legtöbbek által térdek közé hajtott fejjel élvezett koncertet én inkább állva vizslattam, a színpadkép és a csapongó-experimentális-zörejcentrikus-Julee-Cruise-i-hirtelenséggel-összerázódó zene ugyanis teljesen rendben volt a koraéjszakához.

Ride



Készültem, készültem, hát hogy ne készültem volna, már a Leave Them All Behind vezető taktusai előtt a Leave Them All Behind vezető taktusait hallottam, aztán amikor elkezdődött, valahogy sokkal unalmasabb volt, mint képzeltem, és korántsem Mark Gardener énekes vérlázítóan szerencsétlen személyisége és orángutáncsöcsei miatt. A minőség ugyanis egyáltalán nem ezeken múlt, hanem az olajozottságon: a Seagullra már bőven folyt a tömény reverb, a csapat úgy darált/a fények úgy villogtak, mint bármelyik oxfordi koncerten ’90 és ’93 között. Most visszanézve nem is játszottak olyan sokat, pedig akkor egy kiadós történelemleckének tűnt, még ha setlist a korai évekre is fókuszált. De ez nem volt baj: britpop zenekarnak pedig úgyis túlságosan esőáztatta volt a Ride, és így legalább istenem, a Loveless számai, a Souvlaki Space Station és a Melon Yellow után végre a Dreams Burn Downt is hallhattam élőben. Ráadásul nem úgy, ahogy a Motörhead játsza az Ace Of Spades-t, hogy muszáj, hanem úgy, ahogy kell: olyan égszakadás-földindulással, hogy már csak tényleg az hiányzott, hogy eleredjen az eső. A dobosnak egyébként külön fejhajtás. Nála jobban senki sem titkolja lemezen, hogy egyébként mennyire zseniális.

A cikkben felhasznált fotók nem az OFF fesztiválon készültek.