Elegáns divatbemutató a hatvanas évek legmenőbb cuccaival, színésznek is beillő modellekkel. Minőségi a show, de kémfilmnek eléggé feledhető.
Az épp aktuális Superman, azaz Henry Cavill a vállas amerikait, Napoleon Solót alakítja – ám még mielőtt a film alkotói nyakába varrnánk a dolgot, muszáj megjegyezni, hogy a karakter, így a neve is, az azonos című egykori tévésorozatból érkezett. Tehát megint egy adaptáció, ráadásul ismét ügynökök rohangálnak benne: az alaphelyzetet nézve egy amerikai és egy szovjet. Utóbbi is szép férfi; Illya Kuryakin, vagyis Armie Hammer, aki A magányos lovas című nagyszabású Disney-bukta címszereplőjeként lehet ismerős. Ő most sildes sapkában néz zordan tengerentúli kollégája szemébe. Ellennének egyébként, mármint egymás ellen, szívatgatnák vígan egymást világnézeti és macsóskodási alapon egyaránt. Ám aztán úgy alakul, hogy jégre kell tenniük hidegháborús érzelmeiket, hiszen a második világháború után is a kriminalisztikai térképen maradt, atombombás nácikat kell legyőzniük. Ebben persze egy-egy hölgy is segíti a feleket (Alicia Vikander és Elizabeth Debicki), vagy hát mondjuk úgy titokzatosan, kulcsszerepe lesz a történetben mindkettőjüknek, ügynökös és csábítási értelemben egyaránt. Valamint fontos szerepben cameózik Hugh Grant!
De vannak még itt hasonlóan szépen felöltözött más karakterek is: szőkék, barnák, borostásosak és a szépen beretváltak, napszemüvegben és anélkül, a járgányokat tekintve pedig – mivel az akció több országon átsuhanva zajlik és robog –, Trabantokat, teherautókat, sport- és versenyautókat, harci járgányokat, robogókat is igénybe vesznek hőseink. Zenei kíséretnek Daniel Pemberton komponált elképesztően cool eredeti filmzenét, ami pedig a dalokat illeti, csak és kizárólag a legvagányabb tánczenei koktélt keverték ki nekünk Mr. Ritchie szakemberei, különös figyelmet fordítva az korabeli olasz slágerekre. S amire még nagyon figyelt, az kétségtelenül a saját stílusa. Mármint arra összpontosított leginkább, hogy a lehetőségekhez képest minden egyes képkockából csöpögjön a gájricsis bravúrkodás: ott egy rafkós vágás, amott egy kis játék az osztott képmezővel. Csak hogy tudjuk, ezt a stúdiófilmet nem akárki rendezte ám!
Oké, oké, látjuk, látjuk, s tulajdonképpen van is miért elismerően csettinteni. Elvégre valóban üdvözítő, hogy Guy Ritchie valamennyire akkor is Guy Ritchie képes maradni, amikor eccerű stúdiófilmeket készít. Ám az a helyzet, hogy amíg a Sherlock Holmes-mozifilmekben nem csak jól mutatott, hanem hozzá is tett az élményhez rendezőjének alkotói egyénisége, itt azért eléggé látszik, hogy a jelentéktelenség lett csak felturbózva meglehetősen csinos kép- és meglehetősen hangulatos hanghatásokkal. Az U.N.C.L.E. embere tipikusan az a produkció, ami sokkal jobban van megcsinálva, mint amennyire megérdemelné. Ezért hát simán végig lehet ülni, közben viszont egy pillanatra se feledi az ember, hogy tulajdonképpen végtelenül unalmas, amit látunk. Egy újabb kémkedős tucatfilm, amit történetesen most Guy Ritchie rendezett. Más biztosan nem tudta volna ugyanilyenre belőni a sérót és kisuvickolni a cuccot – s akkor elégedjünk is meg ennyivel.
