Macher Szilárd a Magyar Táncművészeti Főiskola Táncművészképző Intézetének igazgatója és – az interjú készítésekor még – az Operaház balettművésze.
A családban semmi előzménye nem volt a dolognak: az őseim közt nem volt táncos, de még művész sem, és nem láttam korábban balettelőadást. A családi legendárium szerint az óvodában a kislányoktól szereztem tudomást arról, hogy egyáltalán lehet ilyesmit csinálni a közelünkben. Bár eleinte hallani sem akartam a dologról, – mondván: „… nem fogok én ott ugrabugrálni…” – de aztán úgy látszik, győzött a kíváncsiság, mert egyszer csak ott álltam Kőhalmyné Tarnai Ilona előtt a balettiskolában.
Úgy tudom, igen neves táncpedagógusról van szó…
Igen. Ili néni az elsők közt kapta meg a Táncpedagógusok Országos Szövetsége által adományozott, Réti Piroska alapította díjat. Évtizedekig tanított Tatabányán és a város 1992-ben Ezüst Turul Díjat adományozott neki köszönetképpen. Ezt az elismerést rajta kívül olyan hírességeknek ítélték oda, mint például Földi Imre, olimpiai bajnok súlyemelő. A tanítványai közül a legismertebb Ladányi Andrea, nemzetközi hírű kortárs táncművész, koreográfus.
És te hogyan emlékszel vissza első mesteredre?
Ili néni szívvel-lélekkel tanított. Szigorú volt, de következetes. Szeretete, empátiája, csodás pedagógiai érzéke minden mozdulatában, korrekciójában benne volt. Varázslatos egyénisége már az első órán megérintett. Az óra végén oda is mentem hozzá azzal, hogy: „Ili néni, én balett-táncos leszek.” (Zárójelben jegyzem meg, hogy ezek az első tatabányai balettórák inkább a művészi torna, gimnasztika és népi gyerekjátékok egyfajta keverékére emlékeztettek, semmint valódi klasszikus balettra. De nem ez a lényeg. Aki odajárt, jobb tartású, egészségesebb, táncot szerető emberré vált.) Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy a fenti kijelentést tettem, Ili néni le nem vette rólam a szemét: végigkísérte, végigizgulta tanulmányaimat és pályafutásomat. Félig-meddig neki köszönhetem a szakírói diplomámat is, mivel egy lakáscsere miatt nekem adta az élete során felhalmozott Táncművészet című folyóirat összes számát. Ez azzal az eredménnyel járt, hogy gyakorlatilag 10 éves korom óta bújom a szaklapokat, olvasom a tánckritikákat, tanulom a szaknyelvet. Ili néni 2011-ben ment el, és megadatott, hogy én írhattam róla nekrológot a Táncélet.hu-n.
Hogyan kerültél Győrbe?
Már öt éve tanultam szorgalmasan Ili néninél, és az elhatározásom nem változott, hogy táncos leszek – közben az is kiderült, hogy az elhivatottság mellett érzékem is van a tánchoz – így felvételiztem az Állami Balett Intézetbe (ÁBI). Történt azonban, hogy édesanyám barátnője (Tóth Zsóka, a Bányász Színpad művésze) egy németországi fesztiválon találkozott Markó Ivánnal, aki a Győri Balettal szintén részt vett a rendezvényen. Kért nekem egy autogramot, mondván, biztosan örülni fogok neki, hiszen most szeretnék felvételizni az ÁBI-ba. Markó meg rákérdezett, hogy miért nem Győrbe? Így esett, hogy mindkét helyre beadtam a felvételi kérelmet.
Két helyre felvételiztél?
Igen, és mind a két helyen meg is feleltem. De míg Budapesten 900 körüli jelentkező volt, és napokig eltartott a válogatás, addig Győrben családiasabb légkörben zajlott a felvételi. És addigra a szüleimmel már láttam a Győri Balett néhány produkcióját (Totem, Tabuk és fétisek), amelyek nagy hatással voltak rám.
Milyen érzés volt tízévesen elszakadni a szüleidtől?
Eleinte persze volt sírás, meg elkeseredés, de szerencsére egy rendkívül kedves pedagógus házaspárhoz kerültem albérletbe, akik igyekeztek megkönnyíteni számomra a beilleszkedést. A balettiskolában én voltam az egyetlen nem győri – ráadásul három év lemaradásban a többiektől. Győrben ugyanis már az általános második osztályától (hétéves korban) kezdték a gyerekek a balettot. Évekig jártam párhuzamosan két különböző (a sajátom és az eggyel alattam lévő) évfolyam balettóráira, hogy a hátrányt behozzam. Pontosabban, a többieket már az első év végére sikerült utolérnem; később inkább a tudásvágy hajtott, hogy minél több órán részt vehessek.
Nem vetett vissza a tanulásban, hogy ilyen sokat vállaltál?
Egyáltalán nem. Mindig is nagyon szerettem tanulni, és nem csak a szorosan vett szakmát, de a közismereti tárgyakat is. Győrben nem sokkal azelőtt alakult a táncművészeti szakközépiskola, hogy én odakerültem. Nem volt elég főállású pedagógus, s az oktatók egy része a város két legerősebb gimnáziumából járt át hozzánk. Olyan tanáraink voltak, mint például Gombár Judit, aki a jelmeztörténet, és Z. Szabó László, aki a kultúrtörténet titkaival ismertetett meg bennünket. Mondanom sem kell, ittuk a szavaikat. Én magam mindig kitűnő tanuló voltam, tanulmányi versenyeken is indultam, sőt nyertem is. Sajnos, Markó Iván pont emiatt nem kedvelt igazán. Túl intellektuálisnak tartott. Máig fülembe csengnek a szavai: „Egy balett-táncosnak nem kell öt diploma.”
Ez furcsa, mert ha jól számolom, neked nemsokára éppen meglesz az öt. Az interneten föllelhető életrajzaid szerint ugyanis nem csupán balettművész, de egyben klasszikus-balettpedagógus, táncelméleti szakíró és koreográfus is vagy… és most csinálod a doktoridat.
Igen, ez így van. Úgy látszik, nem tudok leállni a tanulással, és lehet, hogy Markó Iván egy látnok. Mindenesetre szeptemberben lesz a nagyvédésem, és már gondoltam rá, hogy utána írok egy tiszteletteljes levelet a mesternek, melyben beszámolok a pályámról.
Visszatérve Győrhöz: meddig maradtál az ottani balettiskolában?
Hat évig, és mindvégig a rendkívül muzikális Sebestyén Csaba volt a mesterem; születetten jó érzéke volt a tanításhoz, és nagyon sok hasznos gyakorlatot lehetett tőle ellesni. Győri éveim alatt egyébként számos fellépési lehetőség adódott. A Győri Balett turnéinak köszönhetően, mint gyerekszereplő eljutottam Moszkvába és Perugiába, de például rendszeres részvevői voltunk a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak (a régi Budapest Sportcsarnokban és a Vígszínházban). 1991-ben azután úgy döntöttem, feljövök Budapestre. Győrben ugyanazt a kilencéves Vaganova-módszert alkalmazzák, mint Pesten, csakhogy a fővárosban az utolsó három év (VII-VIII-IX) már a főiskola keretein belül zajlik. Elhatároztam, hogy felvételizem. Döntésemet erősítette, hogy Markó abban az évben vált meg a Győri Balettól, valamint hogy Sebestyén Csaba és egykori mestere Forgách József – aki Budapesten volt kiváló táncos, balettmester és főiskolai tanár (ma a főiskola kollégiuma viseli a nevét, S.M.) – egyaránt biztattak, hogy menjek el a felvételire.
Nem nehéz kitalálnom, hogy simán vetted az akadályt…
Popova Aleszja után én voltam a második a főiskola történetében, aki úgy került be kívülről az MTF-re (a Magyar Táncművészeti Főiskolára, ahogyan az ÁBI-t 1990 óta nevezik), hogy a „saját” évfolyamában tudta folytatni a tanulmányait. Ez azt jelenti, hogy azok, akik nem az MTF-en végzik a Vaganova-módszer szerinti első hat évet, általában nincsenek olyan szinten, hogy be tudjanak kapcsolódni a hetedik évfolyam munkájába. Ezért, a sikeres felvételi ellenére, rendszerint alsóbb évfolyamba sorolják őket. Én magam Dózsa Imre osztályába kerültem, aki éppen akkor vette át a csapatát Gál Jenőtől, az MTF nemrégiben elhunyt emeritus professzorától. A gimnáziumban pedig Valcz Gyuláné, akkori igazgatónő volt az osztályfőnököm.
Hogy érezted magad a főiskolán?
Azt hiszem, a felvételit követő három év életem egyik legharmonikusabb időszakának tekinthető. Győr után itt végre azt éreztem, értékelik a tehetségemet és a tudásomat. Nem kellett „szégyellni”, hogy jól tanultam. Dózsa az első két héten nem nagyon szólt hozzám, csak nézte mit csinálok. Majd egy szép napon megkért, hogy mutassak be egy ugrást. Nagyot dobbant a szívem, mert ez már komoly elismerés a mester részéről, ha példaként állítja az embert a többiek elé. Az ugrás sikerült és Dózsa onnantól fogva kezdett igazán foglalkozni velem.
És az eredmények is jöttek?
Igen, már rögtön az első évben. Akkoriban novemberben rendezték a háziversenyt, ahol részben külsős zsűri ítélkezett, és a kiírás szerint a győzteseket nevezték a következő évi Prix de Lausanne-ra, a fiatal táncosok ma már több mint 40 éves múltra visszatekintő nemzetközi balettversenyére. Én a Csipkerózsika variációval és egy modern számmal indultam, és hogy, hogy nem, megnyertem a fiúk versenyét. Életemben először és utoljára megelőztem azt a Nagy Tamást, aki később először az Operaház sztárja, majd a Holland Nemzeti Balett szólistája lett. Lausanne-ba végül négyen mentünk (két fiú és két lány), mert a szabályokat abban az évben módosították. Sajnos, a versenyen nem értünk el eredményt, mert akkor még máshogy bonyolították, mint manapság: már az első napon kiszórták a mezőny 80-90 százalékát, és csak a többiekkel foglalkoztak tovább. Mi négyen magyarok ott maradhattunk, hogy végignézzük a versenyt, de igazából nyaralás (jobban mondva „telelés”) lett a dologból. Ma az előválogatás a jelentkezők által kiküldött videó-felvételek alapján történik, és aki kijut Lausanne-ba, már eleve középdöntős. A helyszínen azután gyakorlatilag egyhetes intenzív kurzuson vesz részt, ahol van tanácsadás, és a teljesítményét illetően a nemzetközi zsűritől kap visszajelzést.
Mennyire tekinthető automatikusnak, hogy ha valaki jól tanul, akkor egyenes az útja a főiskoláról az Operaházba?
Bár ilyen szempontból a kilencéves képzési időszak legvége számít, azért kijelenthető, hogy folyamatos kemény munka nélkül nincs eredmény. Szerencsére nekem mindvégig jól ment a balett. Már növendékként is rengeteg fellépésem volt. Számtalan kiskoncerten táncoltam különböző klasszikus pas de deux-ket is. A VIII. évfolyamtól kezdődően azután sorozatban vettem részt az év végi – hagyományosan az Operaház nyilvánossága előtt zajló – vizsgakoncerteken. Vagyis nem csak a sajátomon, hanem a VIII, majd, visszajáró koncertezőként, az utánam következő évfolyamok végső megmérettetésén is. A X. évben Brieber Évának, később Kozmér Alexandrának voltam a partnere.
És a saját vizsgádról milyen emlékeid vannak?
Sajnos, az én vizsgakoncertem nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna. Ducsay Marcella – a későbbiekben amerikai táncos és táncpedagógus karriert befutó – partnernőmmel két pas de deux-vel készültünk, egy klasszikussal (a Pas d’esclave-val a Kalózból) és egy modernnel (Dózsa/Mahler Adagiettójával). Ez utóbbi különösen kedves volt a szívünknek, hiszen a mester annak idején kifejezetten Solymosi Zoltán és Végh Krisztina vizsgakoncertjére készítette ezt a koreográfiát, amit rajtuk kívül addig még senki más nem táncolt. Aztán jött az operettszínházi „elővizsga” (manapság ezt a kvázi főpróbát a MÜPÁ-ban tartják), és kiderült, hogy túl hosszú az előadás. Így a legtöbbünknek választania kellett, hogy melyik számot táncolja az eredetileg betanult kettő közül. Mi a partnernőmmel a Kalózt áldoztuk be, ami azt jelentette, hogy a vizsgakoncertemen nem táncoltam klasszikus balettet.
Ettől függetlenül az operai tagság nem volt kérdés…
A mi évfolyamunkból a fiúk közül hárman jutottunk be az Operaház társulatába: Nagy Tamás és én még a vizsga évében, Turi Sándor egyéves pécsi kitérő után. Bár Tamást egyértelműen előrébb sorolták – ő volt közöttünk az igazi, klasszikus alkatú balettos –, azért nekem sem volt okom panaszra. Mivel én is elegáns táncos voltam, már az első évadban szóló szerepeket kaptam (Polovec táncok, Anna Karenina, Angol-est), és a továbbiakban is komoly feladatok következtek. A Diótörő herceget például hat különböző partnernővel táncoltam, köztük Popova Aleszjával mindössze egyetlen délelőtti próbát követően. A Giselle ún. Paraszt-pas de deux-je – mely amilyen kevéssé látványos (vagyis hálás), olyan pokolian nehéz (az embernek elfogy a levegője és nem érzi a lábait) – szintén kedves emlék. És ott van még az Anyegin, ez az 1965-ös Cranko-koreográfia, amelyet Ivan Cavallari tanította be a társulatnak 2002-ben, és amelyben Szakály Györggyel felváltva táncoltuk Gremint.
Ha jól számolom, 2002-ben még csak 28 éves voltál…
Na, igen, Gyurinak megvolt a szerephez illő életkora, engem azonban – hogy hihető legyen a szituáció – a színpadra lépés előtt mindig alaposan meg kellett „öregíteni”. A német stáb el is nevezett „Bébi Greminnek”. Eredetileg persze szívesebben lettem voltam Lenszkij, de aztán rájöttem, hogy a kapott szerep is remek feladat – a művészi kifejezés mellett szuflával és izomerővel is győzni kell. Ráadásul Greminként azzal a balettművésszel táncolhattam a színpadon, és alakíthattam a férjét, akit a művészi hozzáállás szempontjából gyerekkorom óta a példaképemnek tekintek: Hágai Katalinnal.
Mit gondolsz, a jó kezdet ellenére, miért nem tudott a pályád jobban kiteljesedni?
Az volt a pechem, hogy Seregi nem igazán tudott hová tenni. Az egyetlen árva Paris szerepen kívül (a Rómeó és Júliában), semmilyen más lehetőséget nem kaptam tőle. Márpedig az Operaház repertoárja egyrészt hagyományosan tele volt Seregi-darabokkal, másrészt, akit a mester elfogadott, azt más koreográfusok is többet alkalmazták. Az egyetlen kivétel Pártay Lilla, akinek minden darabjában szerepeltem. Vele megvolt az a lelki és intellektuális harmónia, amely a jó együttműködés alapja. A legtöbb dicséretet, a legszebb kritikát éppen Lilla első egész estés táncdrámájában, az Anna Kareninában kaptam Kareninként.
És mi a helyzet a balettigazgatókkal? Velük milyen viszonyban voltál?
Engem még Szakály György szerződtetett az Operaházhoz 1994-ben, és az indulásommal nem is volt semmi baj. Aztán másfél év múlva jött ifjabb Harangozó Gyula, aki 2005-ig töltötte be a tisztséget. Ő rendkívül korrekt vezető volt. Ha valami gondja volt, behívatta az embert az irodájába és megbeszélte vele, mi a probléma, min kell változtatni. Előfordult, hogy a végén kissé elkeseredve jöttél ki tőle, de amikor a próbatábla magasságába értél, és láttad, hogy az tele van a neveddel, megértetted, illetve megnyugodhattál, hogy nem akkora baj, csak éppen ő szeret mindenkivel mindent szemtől-szemben megbeszélni. Bár én úgy éreztem, nem tartozom a kedvencei közé – holott a pályám rendben ment előre –, meglepetésemre, mielőtt kiszerződött Bécsbe (balettigazgatónak), felterjesztett engem Harangozó-díjra. Noha a díjat csak két évvel később kaptam meg, mégis meglepett és meghatott a dolog, mert ezek szerint figyelemmel kísérte a pályámat. Keveházi Gábor idején (2005-2011) már egyre kevesebbet szerepeltem, és ennek alapvetően két oka volt: egyrészt, egyre több időmet kötötte le a tanítás – és Keve talán azt gondolta, hogy nem lenne elég energiám a táncra is – másrészt ő egyáltalán nem foglalkoztatott a karban (2000-től ugyanis címzetes magántáncos vagyok, azaz szólista, karfeladatokkal). Megtehette volna – és nekem sem esett volna le az a bizonyos „gyűrű” –, de úgy gondolta, hogy ő ezt egy Harangozó-díjas iskolaigazgatóval nem teszi meg.
Hogyan jött a tanítás?
Mindig is bennem volt, hogy ha nem sikerül táncossá válnom, például egy komolyabb sérülés miatt, akkor tanár szeretnék lenni – nem is feltétlenül tánctanár, de pedagógus. Érdekes, de már Győrben megérintett a tanítás „szele”. Sebestyén mester ugyanis akkor még, mint aktív táncos, rengeteget turnézott, próbált, s előfordult, hogy rám bízta az évfolyamot. Vagyis hogy tartsam meg helyette a balettórát! Több mint tíz évvel később, már operaházi tagként, természetesnek tartottam, hogy jelentkezem az MTF által 1996-ban kifejezetten operaházi művészeknek meghirdetett tanfolyamra. Így tettem szert a második diplomámra. Azután az élet úgy hozta, hogy 1998-ban Dózsa Imre, a főiskola akkori főigazgatója szólt nekem, kellene egy fix ember a sűrű fellépések miatt gyakran távollévő Kováts Tibor mellé. Nem szeretnék ugyanis, ha mindig másvalaki helyettesítené őt, mert az visszavetné az évfolyamát. Így lettem 1998-ban, 23 évesen Kováts Tibor asszisztense. Két vagy három hónappal később azután Forgách Józsefet megműtötték, és az a döntés született, hogy az ő évfolyamát Kováts Tibor vegye át, Tiborét pedig én.
Azóta folyamatosan tanítasz?
Igen. Az átvett évfolyamot két évig tanítottam (IV. és V. balettosztályban). Már közöttük is volt később nemzetközi karriert befutott táncos (Sárosi Imre, a zürichi opera és Várnagy Kristóf, a Svéd Királyi Balett szólistája), és időnként a lány évfolyamnak (benne a csodálatos Pap Adriennel) is tartottam órát. A második és harmadik évfolyamomat már végigvittem (III. illetve V. balettosztálytól a vizsgakoncertig), és két év múlva a negyedik csapatom is végez. Az egykori tanítványaim közül Simon István a drezdai Semperoperben első magántáncos, Jancsula Bence a Svéd Királyi Balettnél, Darai Tamás és Pálinkó Kornél pedig a zágrábi Nemzeti Színházban szólótáncos; Török Zsolt a bécsi Staatsoperben, Morvai Kristóf, Molnár Dávid és Darab Dénes pedig az Operaházban balettművész. De minden tanítványomra büszke vagyok, a sort hosszan lehetne folytatni.
Szép lista, de ezen sikerek mögött a részedről is jelentős időráfordítás húzódhat meg…
Számomra természetes volt, hogy a két hivatást párhuzamosan gyakoroltam, mert ez az én vállalásom volt. Elfogadtam, hogy ez az utam, ezen kell végigmennem. Ahogy a tanítás (és vele párhuzamosan a tanulás) egyre nagyobb helyet foglalt el az életemben, sajnos úgy csökkentek a fellépéseim az Operában. Azt persze álmomban sem gondoltam, hogy nem lesz meg a szakmai nyugdíjhoz szükséges 25 évem. A mai állás szerint még négy évem lenne hátra, és számtalan szerepet továbbra is el tudnék táncolni. De erre valószínűleg nem kerül sor. Az idén bevezetett minősítő vizsgákon ugyanis kirostáltak, a második próbatáncon meg is sérültem. Jelenleg csak azért nem mondtak még föl nekem, mert a betegszabadságomat töltöm.
Hogyan lehetséges, hogy nem a színpadi teljesítmény számít?
A próbatánc során kortól függetlenül mindenkinek ugyanazt a gyakorlatsort kellett végigcsinálnia, holott egy negyvenéves testtől nyilván nem várható el ugyanolyan teljesítmény, mint egy huszonévestől. Az egyetlen értelme a dolognak az lehetett, hogy a vezetés így látszólag legálisan, egy ilyen pályafutás után alkalmatlanná minősítve például engem is, megszabadulhatott, akiktől csak akart.
Miért akartak volna tőled megszabadulni?
A rám bízott feladatokat legjobb tudásom szerint teljesítettem, akár szólószerepről, akár tánckari munkáról volt szó – Solymosi Tamás balett-igazgatása alatt inkább már csak az utóbbiról. Az elmúlt másfél évben rengeteg gyakorlatot is csináltam – a napi bemelegítést szolgáló balettórákat tartottam – az Operaházban, melyeket a táncosok nagyon szerettek. Még a próbatánc után is jöttek telefonok (vezető szólistáktól), hogy ugyan segítsek már egy kicsit, tartsak nekik egy jó kis „gyakit” az aznapi előadás előtt. Ez most abbamarad. Talán az tette be véglegesen a kaput, hogy 2013-ban jelentkeztem a balettigazgatói állásra.
Ez akkora bűn?
Amikor 2011 elején Solymosiból megbízott balettigazgatót csináltak, a társulatnál egyfajta pozitív várakozás alakult ki vele kapcsolatban: a többség úgy tekintett rá, mint külföldről jött, világjáró táncosra, aki nagy nemzetközi tapasztalattal, használható kapcsolatokkal rendezik. Később azonban, ahogy kezdtük megismerni, változott a róla kialakított vélemény. 2013-ban a vezetőség meg akarta erősíteni Solymosit az állásában, ezért a törvényi előírásoknak megfelelően pályázatot írtak ki a balettigazgatói posztra. A táncosok engem már régóta ismertek, látták, hogy a balett az életem, tisztában voltak szakmai tudásommal, emberi tulajdonságaimmal és a hozzáállásommal. Tudták rólam, hogy gyerekkorom óta olvasom a szakirodalmat, rendszeresen járok külföldi balettelőadásokra, és a már kint dolgozó egykori növendékeim révén komoly helyismerettel illetve kapcsolati tőkével rendelkezem. A pályázati kiírásnak megfeleltem, így egyre többen kezdtek el biztatni, hogy jelentkezzem. Miközben biztos voltam benne, hogy Solymosi lesz a balettigazgató, és azt is éreztem, baj lesz belőle, mégis, azokkal az emberekkel szemben, akikkel hosszú évek óta együtt dolgoztam, egyfajta kötelességnek éreztem, hogy megpróbáljam. Azonkívül, az is igaz, voltak elképzeléseim arról, hogyan kellene vezetni egy balettegyüttest, és jólesett, hogy leírhattam.
Megtudhatnánk valamit az elképzeléseidről?
Hát csak dióhéjban. Ami a játszandó darabokat illeti, először is korszerűbb repertoárt szeretnék – ismerve a külföldi folyamatokat, elhoznám a legértékesebb új koreográfiákat –, de egyúttal „magyarabbat” is. Például feltétlenül le kellene porolni a Seregi-balettokat, vissza kellene adni azok régi színvonalát. Ezek az előadások az 1970-es/80-as években színházi szempontból még sokkal élőbbek, lüktetőbbel voltak, mint manapság. Igaz, akkoriban a tánckar utolsó sorában is olyan egyéniségek mozogtak, akik megtöltötték a színpadot élettel, illetve nem kényszerítették rájuk a tömbösített rendszert, ami arra kárhoztatná őket, hogy akár egy hétig is minden nap ugyanabban a darabban lépjenek fel. A társulattal kapcsolatban Lőrinc György példája lebeg a szemem előtt. Az ő idején a magyar balett a világ élvonalába tartozott, és nem véletlenül. Azt vallotta, föl kell „építeni” a táncosokat, hogy lássák, ha keményen dolgoznak, egyre nagyobb lehetőségek nyílnak előttük. Kicsit sarkítottan: abból csinálunk szólistát, akiből akarunk. Nem szabad az első kudarc után leírni valakit, hiszen a kudarc nem csak az övé, hanem azé is, aki a nem neki való szerepre kijelölte. A felelősség közös. A Lőrinci hozzáállást és vezetési színvonalat egyébként azóta ifjabb Harangozó idején közelítettük meg a leginkább. Végül hadd szóljak pár szót egy akut problémáról: szükség van-e annyi külföldi táncosra az Operaházban? Sokak szemében ez egy nemzetközi műfaj, én azonban úgy vélem, különbséget kell tenni aszerint, hogy adott városnak (országnak) van-e megfelelő helyi intézménye az utánpótlás kinevelésére vagy nincs. A párizsi balett vagy a Bolsoj nagy múltú saját iskolával rendelkezik, melynek növendékei kiskoruktól fogva részt vesznek a hagyományos repertoár színre vitelében. A magyar balettnak is megvan ez a háttérintézménye, a Magyar Táncművészeti Főiskola, és ezt a kapcsolatot nem gyengíteni, hanem erősíteni kellene.
Gondolom, a társulatból, a szakmából (és talán a nézők közül is) sokan sajnálják, hogy nem nyert a pályázatod, de legyünk pozitívak, és nézzük a jövőt! Mik a terveid?
Mielőtt a jövőmről beszélnék, szeretném elmondani, hogy amikor nehéz időszakot kellett átvészelnem a pályám folyamán, az édesanyámnak, a szeretteimnek és a barátaimnak mindig nagy szerepe volt abban, hogy túljutottam a nehézségeken. És ez most sem lesz másképp. Szóval, a terveimről... Nos, azt hiszem, a hangsúly végképp eltolódik a pedagógusi és az egyéb diplomáimnak megfelelő profilokra. A táncszakírói képzés ötlete Fodor Antal agyából pattant ki még a 2000-es évek elején. A szakot rajtam kívül kb. tízen végezték el, köztük Gyarmati Zsófia, akivel közösen főiskolai jegyzetet is írtam már. A Színművészetin szerzett koreográfusi diplomámat eddig nemigen használtam; valójában a balettmesteri pályafutásom elősegítéséhez volt szükségem egyetemi diplomára. Hasonló a helyzet a DLA-val (a művészek doktori fokozatszerzése, S.M.) is, amelyre az MTF-en betöltött intézetvezetői pozícióm miatt van szükség. És persze az eddiginél is többet fogok tanítani (ősztől már két évfolyamot vezetek párhuzamosan), illetve nyilván egyre több hazai és külföldi kurzust fogok bevállalni.
Szóval a tanítás mellett cikkírás, koreografálás és tudományos kutatás a program. Megkérdezhetem, mi a doktorid témája?
A balett formanyelvének XX. és XXI. századi változása, illetve az, hogy ebből milyen következtetéseket tudunk levonni a színpad és az oktatás számára. Próbálom kideríteni, hogyan változtak a mozdulatok az idők folyamán, esetleg milyen korábbi mozdulatok keverékeként születtek meg az újabbak (például Balanchine-nál). Szerencsére a táncosi és balettmesteri tapasztalataimat jól be tudom építeni a kutatómunkámba. Hozzáteszem, ez vice versa is igaz: vagyis a doktori írásával kapcsolatban elvégzett tudományos kutatómunka eredményeit is valószínűleg jól be fogom tudni építeni a táncpedagógiai tevékenységembe, a balettórákba.
