Két negyvenéves férfi megy autóval Pozsonyban. Az egyik testes, a másik sportos. A testes kedves családapa, a sportos kicsit kínlódó szingli.
Egy nemzetközi vállalat vezérkarának prezentáltak reggel. Aztán ebédeltek, és most hazafelé mennek, de nem sietnek, mert már nem akarnak visszamenni az irodába.
Hogy körbejárják kicsit a várost, úgy döntöttek, körbeautóznak. A pályaudvar modern épülete mellett haladnak el egy négysávos úton.
– Hoppá – szól a testes az autóban. – Itt egy nagyon szép állapotú vontatómozdony.
– Honnan tudod, hogy ez egy vontatómozdony? – kérdi a sportos.
– Szovjet gyártmány. – A testes lassan beszél. Nagy szünetekkel. – Nálunk is ezt használják a legtöbbet.
– De ezt honnan tudod?
– Hát az úgy volt, hogy a feleségemmel, meg a húgával meg a férjével elmentünk a vasúttörténeti parkba büfékocsi gasztrofesztiválra.
Jó borok voltak, és több országból jöttek büfékocsik és nemzeti sajátosságokat lehetett bennük enni.
És az egyik teremben volt egy hatalmas terepasztal.
Mondjuk hat méterszer négy méter.
És azt elkezdtem nézni.
Nagyon szépen ki volt dolgozva.
Egy fél órával később szólt a feleségem, hogy most már menni kéne.
Meg ne csináljam ezt a társasággal.
Megkérdeztem, és kiderült, hogy az a terepasztal amúgy Vecsésen van kiállítva.
Két héttel később lementem Vecsésre a hétvégén és három órán át néztem a terepasztalt.
Tökéletesen meg volt csinálva.
De tudtam, hogy ez nekem nem lehetőség.
Egy normális villanymozdony harmincezer forint. Egy normális terepasztalhoz kell minimum huszonöt. És akkor még személykocsikról nem is beszéltünk.
Meg teherkocsikról sem.
Ezért elkezdtem az interneten megnézni a vonatos tartalmakat.
Minden délután-este nézegettem a vonatokat. De lassan elfogytak. Minden vonatos helyet ismertem már az interneten.
De találtam egy fórumot. Ez akkor volt, amikor még működtek a fórumok. Tudod.
Ott láttam először olyat, hogy emberek kijárnak és vonatot fényképeznek.
Ezt oltári faszságnak tartottam. El sem tudtam képzelni, hogy ezt csináljam. Mi abban a jó?
De pár hétre rá azon kaptam magam, hogy kint vagyok a Déli-Pályaudvaron egy fényképezőgéppel a kezemben.
Most mit röhögsz?
Azóta fényképezem a vonatokat.
De már mentem is mozdonyvezetővel a mozdonyban. Felkéredzkedtem, és annyira rendes fószer volt, hogy elvitt. Fantasztikus volt.
Tudom, hogy ez egy szubkultúra.
Szereztem egy szelfibotot. Nagyon jó felvételeket lehet vele készíteni menet közben. Le lehet engedni a telefont a kerekek szintjére.
Meg lehet szép, lassú, nagyívű körsvenkeket csinálni a pályaudvaron.
Nem értem, mit röhögsz. Ez van.
Úgy mondják vonatbarát.
