Zac Efron bemutatja, hogyan mozgatható jól a tömeg az ideális percenkénti leütésszámmal, avagy egy film, ami szólhatna a felnőtté válásról és a zenéről is.
De igazából csak a főszereplő bánatos kék szemeiről szól. Azt nem állítom, hogy nincs fílingje, van neki, illetve szinte csak az van. Elvégre, Joseph nyilván tisztában volt vele, hogy egy feltörekvő laptop DJ feltörekvéséről mesélő filmben olyan számoknak kell szólni, melyeknek minden feltörekvő DJ laptopján ott a helyük. Képileg pedig rettentő fontos, hogy a narrációs szerkezet kellőképpen meg legyen támogatva különböző szemléltető grafikus effektekkel, nagy- és kisbetűkkel, amelyek jönnek fentről le és lentről fel, közben villódznak és mindent csinálnak: pont, mint néhány régebbi fontos filmben, s pont, mint mostanában minden második klipben a Youtube-on. No és mivel úgynevezett coming-of-age-filmről beszélünk, melyben egy baráti társaság ismeri fel együttes alkalmatlanságát a továbblépésre, lehetőség szerint az ütős – gúnyolódós nevén: lakossági – elektronikus zenékkel telepakolt soundtrack dübörgése alatt mindenképpen mutatni kell megfelelő mennyiségű nagytotált a fiúkról (előlről, hátulról, esetleg kisebbeket profilból), ahogy lenéznek (ránéznek) a városra, vagy épp buliznak eszement tempóban, néha lelassítva, s a szünetekben-álldogálásukban legalább ötször, vagy inkább hatszor odabökik egymásnak, hogy innen menni kell, el-el-el.Hát persze, hogy el kell, mindig el kell menni, eddig még rendben is volnánk: egy ilyen elmenős, a felnőttség határán átlépős filmben tényleg el kell menni – a lányokkal is, meg a helyről is, ahol élünk. Mondhatni, tök oké ez így, Zac Efron is az, mármint ő, az egykori tinisztár is szeretne már jelenkori nagyobb sztár lenni – aminek tulajdonképpen akár még egy ilyen mozi is lehetne az egyik mozgólépcsője. Rakjunk a színpadra egy pultot, arra a laptopot, tekergesse a sztár a tekergetnivalót, s máris megkaphatjuk e nagyon aktuális történetet a fiúról, aki DJ akar lenni – amihez néhány dolgot meg kell neki tenni.
Pontosan mit tudhatunk meg a Miénk a világból? Hogy a megfelelő tudatmódosító szerekkel igazán élvezetes móka lehet egy kortárs galériába szervezett parti? Vagy azt, hogy az élet Hollywood völgymenti részein igenis nehéz? Hogy ne tömjük cimboráinkat mindenféle drogokkal? Vagy leginkább azt, hogy nem könnyű a mai DJ dolga, mert eredetit kell alkotnia? Igen, mindezt. S mindezt úgy, hogy közben egyetlen pillanatra se érezhetjük úgy, hogy ez a srác valóban tehetséges, hiszen már azt is a kreativitás csúcsának éli meg, ha igazi hangszerekkel dolgozhat, vagy a hétköznapok utcai zajait rögzítheti hangmintaként, sőt: sajnos a finálé úgynevezett katarzisa se működik igazán. Illetve hát csak annyira talál célba, mint az összes jelenet. Persze, nyugodtan hozzám vághatja bárki a fülhallgatóját, hisz én csak egy morgolódós, a hetvenes évek legvégén született hülye vagyok, aki nem lát prófétát a csávóban, aki a nagyszínpadon mutogat az ég felé ugrándozva. Bizony, nem nekem, nem hozzám szól DJ Efron. De hát emberek, ez a film akkorát bukott Amerikában, amire már régen volt példa!
Hol voltak azok, akikhez szólni akart? Netán épp fesztiváloztak valamerre?