A tavaly októberi premier után most ismét műsoron Bulgakov remekműve a Vígben. Az alkotók szinte lehetetlen feladatra vállalkoztak, amikor színpadra vitték a regényt.
Az egyetemes irodalom egyik csúcspontjának számító A Mester és Margarita olyan alapanyag, amelyet filmre, színpadra alkalmazni embert próbálóan nagy falat. A Vígszínházban Michal Docekal cseh rendező, a prágai Nemzeti Színház igazgatója mégis nekiment Bulgakov súlyos nagyregényének. Azonban hiába minden igyekezet (kifejezetten költséges és hosszú színházi produkcióról beszélünk), az előadás már az elején vakvágányra fut, amikor a színészek a nézőket egyfajta idegesítő talk-show közönségként kezelve, majdhogynem bevonják az előadásba, majd színpadra csalják a széksorok közül érkező Lukács Sándort, a műbeli Wolandot. A Vígszínház ezer férőhelyes nagytermében néhány idősebb néző értetlenül pislog, a fiataloknak viszont tetszik a hatásos kezdés. Azonban ez a jelenet annyira nem illik a kontextusba, hogy még csak sejteni sem lehet, hogy került ide.
A Víg színpadi adaptációja ennél az egy kiemelt képnél még jóval több rizikósabb jelenetet varázsol elénk, szinte folyamatosan üzemel a füstgép, valódi tűz gyúl a színpadon, szereplőink énekelnek és táncolnak, mintha musicalben lennének. Az előadás sok hibája mellett az egyik nagy előnye kétségkívül az, hogy egy percig sem ül le, a látvány és az egymást váltó cselekményszálak mindvégig érdekesek maradnak. A színpad közepén lévő ragyogó forgódíszletnek köszönhetően az események úgy cserélődnek előttünk, mintha filmet néznénk. Azonban a történet nehezen érthető azok számára, akiknek nincs testközeli élményük a regénnyel. Háttérismeret nélkül csupán szépen egymásba font, egymásra épülő, de csak hellyel-közzel érthető, nem átlátható művet kapunk – ezt pedig több mint három órán keresztül nézni nem igazán nagy élmény. Egy a regényt nem olvasó ismerősöm számára – frappáns hasonlatával élve – a színdarab nem volt különb, mint amikor az ember egy olyan filmre ül be, amelynek nyelvét nem beszéli. S ezúttal még feliratot sem kap hozzá.
Az előadás címszereplője az amúgy kiváló Hevér Gábor, aki azonban ezúttal amolyan „csak van” érzést kelt a mű új értelmezésében. Sokkal jobb színész ő annál, mint amit megmutat(hat) az előadásban. Így igazi fényponttá a lényegesen hálásabb szereppel rendelkező Lukács Sándor válik, aki Wolandként, a nagy mágusként rendkívül pontos alakítást nyújt. Onnantól kezdve, hogy daliás öregúrként, sétabottal a kezében a színpadra teszi a lábát, minden szem Lukács Sándorra szegeződik – még akkor is, ha történetesen nem egymaga, hanem színésztársaival együtt áll azokon a bizonyos deszkákon. Elképesztő az intenzitás, ahogyan hihetetlen mennyiségű szövegét előadja, játékában valóban egy földön kívülről jött, az idegenek távolságtartását magán viselő vérbeli ördög elevenedik meg. Mellette eltörpül a többi szereplő, pedig a címbéli írónak legalább akkora tényezőnek kellene lennie, mint az ördögnek. Talán már csak Woland kísérteties segítőit, Azazzellót, Behemótot és Hellát megszemélyesítő Telekes Péter, Mészáros Máté és Réti Adrienn jelenléte érdemel komolyabb méltatást.
Az adaptációk esetében értelemszerűen az alapműhöz viszonyítunk, holott könnyen elfeledjük, hogy a hányatott sorsú Bulgakov művét színpadra állítani mérhetetlen nehézség. Azonban, ha szemet hunyunk afölött, hogy egy klasszikust nézünk, akkor kétségkívül izgalmas produkciónak fogjuk ítélni az előadást. Csak ugyebár, akkor meg minek ez a sor kikacsintás, a frusztráltnak ható időkezelés, az átlag számára érthetetlen eseményláncolatok sokasága? Az sem mellékes, hogy míg a Platnovot, vagy A velencei kalmárt vígan elnézzük három órán keresztül, addig A Mester és Margarita bonyolultsága és velős üzenetei okán jóval nehezebben befogadható mű.
