Döbbenetesen látványos csúcstámadás, mely egyszerre tiszteleg a hegymászók elvakult bátorsága előtt, s teszi fel a tematika örök kérdését: Megéri belehalni?
Ha magamból indulunk ki, szerintem nem, de ezt kábé csak azért írom, mert brutális tériszonyban szenvedek – még az is kihívást jelent, ha erősebben le kell néznem a földszintről. Úgyhogy kisebb sokként éltem meg az egész filmet, ráadásul IMAX-ben láttam, ahol ugye minden nagyobb, a mélység is. Jaj! Ráadásul, a film álomgyári ügyekben is egyre ügyesebb izlandi rendezője nem tette meg nekem azt a szívességet, hogy ne nézzen ki hihetőnek a hegy és annak csúcsa, úgyhogy voltak jelenetek, ahol komolyan szerettem volna máshol lenni. De persze igazából nem, mert a jól megcsinált moziélmények sajátja, hogy a parát képesek élvezetté nemesíteni, elvégre mi biztonságban vagyunk, innen nézve megengedett, hogy csakis az izgalomról szóljon minden. Hogy olyan, mintha.
A minthaság elvihetné természetesen Kormákur rendezését abba az irányba, ahol tényleg minden csak az epikus vizuális truvájokról szól, s el is viszi tulajdonképpen, hiszen a megtörtént eseményekről mesélő Everestben a karakterek pont olyanok, mint bármelyik hasonló filmben: szenvedélyesek és vakmerőek. És végtelenül áhítatosak. Jason Clarke, Michael Kelly, Jake Gyllenhaal, Josh Brolin, Martin Henderson, John Hawkes és a többiek mind-mind olyan őrülteket alakítanak, akik nélkül kevesebb lenne az emberiség, ám egyszerű, az anyaföldhöz ragadt haladóként roppant nehéz nem arra gondolni a film közben, hogy minek csinálják ezek, amikor könnyedén ott maradhatnak örökre. Hogy miért ennyire fontos ez? Mármint tényleg azért, hogy ott legyenek? Tényleg elmegy az ember józan esze, ha ott áll a sikertől néhány mérföldre? És hogyan lehet ezt érzékeltetni?
Úgy, ahogy Kormákur teszi. Az Everest ugyanis nem azért tud megrázó dráma és lenyűgöző popcornmozi is lenni, mert valós történeten alapul, hanem azért, mert valóban a lehető leghitelesebb látvánnyal tiszteleg hősei előtt. A stáb igyekezett kevés speciális effektet használni, a színészek (akik azért persze egytől-egyig kiválóak, hiszen még a telefon és az adóvevő biztonságos végein is olyan sztárok izgulnak az alpinistákért, mint Emily Watson, Keira Knightley vagy Robin Wright) szinte alig ugráltak zöld háttér előtt: nem egyszer az egész stábot helikopterrel vitték el a forgatási helyszínekre. S ez bizony meg is látszik a film szinte minden kockáján: szuperprofi, lebilincselő, teljesen érthetően érzelgős produkció, mely nem csak üzeni, de a lehető legizgalmasabban meg is mutatja, mit láthatnak azok, akik mindent képesek feláldozni azért, hogy a világ tetejére érjenek.
Azt persze nem állítom, hogy a film után kedvet kaptam a hegymászáshoz, de megerősített néhány olyan dologban, amiben egyébként is hiszek. Hogy ahány ember, annyi eszement vágy a boldogságra – és hogy jó esetben a mozi lehet az a hely is, ahol képesek lehetünk felfogni a számunkra felfoghatatlant. S ha ez sikerül, akkor arra minimum annyit biztosan mondhatunk: szakmai bravúr. Az Everestre pedig nyugodtan mondhatjuk!
