Az idén 80 éves mester hiába nem jelentkezett jelentős filmmel jó ideje, rosszat akkor se tudna csinálni, ha háttal klarinétozna a szakmájának.

Ez is olyan, mint a többi – csakhogy ezt az ugyanolyat is lehetetlen lenne pont így utána játszani! Leginkább persze azért, mert még a legvékonyabb szkeccsen is látszik, hogy maga a mester álmodta papírra, és ő is fogalmazta bele a kamerába. A jelenkori Woody Allen dicsérete tulajdonképpen ízlésének dicsérete, elvégre, ebben a korban már civilben is teljesen normális, ha valaki mindig mindent kétszer mond – viszont, ha az a két dolog (néha kicsivel több), valamennyire érvényesnek (érdekesnek) mondható, s ezeket a szenior mesélő élvezetesen adja, illetve adatja elő mindahányszor, nos, akkor már nem is tűnik oly hasztalannak az önismételgetés. Az emberiségről, ezáltal persze az alleni karakterközösségről is elmondhatjuk, hogy a klubtagok nehezen tanulnak, gyorsan felejtenek, ezért aztán az ismétlés tényleg nem lesz feltétlenül unalmas, hisz bizonyos esetekben valóban válhat belőle akár még a tudás ironikus bölcselkedésre hajlamos atyja is.

Nem feltétlenül azé a tudásé mondjuk, melynek e címbéli Abszurd alak a birtokosa, vagy ahogy viszonyul ahhoz: Abe Lucas életunt, kiégett, nyugtalanító csodabogár, foglalkozására nézve professzor, aki egyébként igazi rocksztárnak számít szakmájában, csak ezzel ő már nem igazán tud mit kezdeni. Kis kortyokban ugyan, ám a campuson sétálva is iszik, mint a gödény, a katedrán nagyjából szenvedélyes, az ajtón kívül azonban menthetetlenül magába csúszik – ám persze a cuki tanítványok azért az ő ingerküszöbét is átbájoskodják. Pontosabban egy valakinek, Jill-nek sikerül igazán e mutatvány, akivel aztán egymásba is szerelmesednek, viszont Abe depressziójának csillapításához nem elég a romantika, kell valami más is, ami visszaránthatja a hús-vér boldogságba. Félő azonban, hogy a filozófia zavart tudora épp azt nem tanulta meg saját magától, amit a leginkább szeret hangoztatni. Hogy az elméleti szint csak a legritkább esetben képes felüllicitálni a legkegyetlenebb mókamestert.

Sokat sétálnak szép helyeken ebben a filmben, még többet beszélnek, s ide is beteszik a lábukat az oroszok a maguk moralizálgatásával (leginkább Dosztojevszkij persze), de a szellemes színészi játék és a bizonyos pontokon rendre visszatérő, s mindahányszor ugyanaz a bohém hangulatú rhythm and blues muzsika azért csak jelzi nekünk, hogy nem kell ezt most annyira komolyan venni. Legalábbis annyira bizonyosan nem, mint az európai korszak súlyosabb Woody Allen-műveit (Match Point, Kasszandra álma, például). Lehet azon is gondolkodni persze (örök téma vele kapcsolatban), hogy miért akar minden nagy név legalább egyszer szerepelni egy akármilyen Allen-rendezésben… Csak nem érdemes. Az Abszurd alakban is látszik, hogy az öreg pontosan tudja, mit akar csinálni és kivel, s miért jó az mindenkinek: Joaquin Phoenix-nek nyilván nem ez a szerep volt a legnagyobb kihívás eddigi karrierjében, de szinte biztos, hogy azt se kellett neki hosszasan bizonygatni, ez a figura az övé, ez ő, ezt nagyon tudja. Az aktuális múzsa, Emma Stone már a másodszor dolgozott együtt Allennel, s nem lenne baj, ha lenne még egyszer folytatás. Sőt, én bizony még azt se bánnám, ha azok is ilyenek lennének – bár e romkomba oltott bűnfilmecske az életmű legjobbjaihoz képest nyilván tényleg csak matiné.

Vagy inkább nevezzük sokadik, megnyugtató életjelnek?