Kamaszként még nem tudta komolyan venni a színházat, de nem sokkal később már a Színművészeti termeiben töltötte az életét, most pedig a Vígszínház társulati tagja lett.

Vecsei Miklós H. verseskötete 17 évesen jelent meg, épphogy betöltötte a 18-at, amikor mit sem sejtve besétált a Színművészeti Egyetemre, ami évekre beszippantotta. Idén diplomázott, fordított Shakespeare-t, most egy Liliomfi átiraton dolgozik. A közeljövőben saját társulatot alapítanának volt osztálytársaival, felkérésekben pedig nincs hiány. Most ért véget az Egynyári kaland, amelyben ő volt az egyik főszereplő, de miközben a képernyőn láthatta a közönség, nyáron már újabb tévéfilmet forgatott. Egy délelőtti próbát megelőzően, a Vígszínház színész büféjében beszélgettünk.

Gyönyörű épület, különleges színháztörténeti múlttal. Mivel fogott meg annyira a Vígszínház, hogy a 2015/2016-os évadtól a társulat tagja lettél?

Tudtommal ez volt az első magánpénzekből felépített színház Magyarországon. 1896-ban Ditrói Mór és kolozsvári társulata letáborozott az akkor még mocsaras Újlipótvárosban, a kultúra iránt kiéhezett polgárok pedig összedobták a pénzt és egy év alatt színházat emeltek. Számos korba mennék vissza szívesen, a századforduló is egy a sok közül. De a jelenbe visszatérve: Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgách Péter voltak az osztályfőnökeim, akik sok szálon kötődnek a Vígszínházhoz. Marton Tanár Úr 25 évig volt igazgató, Gézabá 40 éve társulati tag és Forgách Tanár Úr is itt kezdte és gyakran rendez itt. Első színpadi szerepemet a Pesti Színházban játszhattam. Az első próbanapon kaptunk a kezünkbe egy vastag könyvet. A Vígszínház bemutatóit tartalmazta körülbelül az 1960-as évektől. Belelapozok… Éjjeli menedékhely, Darvas Iván – Báró, mellette Darvas Iván aláírása. A nyolcszázadik oldalon Vízkereszt, vagy amit akartok, az én nevem a második rublikában, Sebastian, Viola bátyja. Aláírtam. És akkor azt éreztem, hogy megérte megszületnem, és ami még fontosabb, hogy megtaláltam a hivatásom. Végeredményben a Vígbe érkezésem hazaérkezés volt egy nagymúltú épület nagy családjába.

Egy gyakorlati évedet mégis a Debreceni Csokonai Színházban töltötted. A vidéki színházas tapasztalatra volt szükséged, vagy más vezetett ide?

Az egyetemi éveim alatt Vidnyánszky Attila előadásai szinte kivétel nélkül nagy hatással voltak rám. Az ő úgynevezett költői színháza olyan megmagyarázhatatlan hatással tud lenni a nézőlélekre, amihez foghatóval korábban nem találkoztam. Mindenképpen szerettem volna tőle tanulni, de egy hosszabb próbafolyamat után realizáltam, hogy nekem még rengeteget kell fejlődnöm ahhoz, hogy komoly alkotóként tudjak részt venni ebben a színházi formában. Kikértem a tanácsát és azt javasolta, hogy töltsek egy évet vidéken, ahogy az kötelező is volt korábban a Színművészetin. Egy csodálatos évet voltam így Debrecenben, ahol barátságot köthettem többek között Kóti Árpáddal, és játszhattam azokon a deszkákon, ahol korábban Hofi Géza, Soós Imre vagy éppen Latinovits kezdték a pályájukat. Most pedig folytatom utóbbi útját és Víges leszek. A Vígszínház 120 éve hasonló értéket képvisel. Könnyebben fogyasztható, de fontos kérdéseket feszegető darabokat játszanak. Egy olyan népszínház, ami nem hagyja magát a kommerszbe átugratni. Ami pedig egy nagyon egyszerű út, és sajnos sok magyarországi színház és alkotó választja ezt az irányt. Lehet, hogy elvesztették a hitüket az igazi színházban, vagy egyszerűen csak elfáradtak.

Érettségi után rögtön felvettek a Színműre. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy színész szeretnél lenni?

A szüleim révén nagyon foglalkoztatott a pszichológia, a pedagógia és a szociális munka is. Biztos voltam benne, hogy rászorulókkal és a leszakadóban lévő társadalmi réteggel szeretnék foglalkozni. Egészen középiskolás koromig nem is érdekelt a színház: poros lufinak tartottam, ami előbb-utóbb úgyis kipukkad, hiszen itt a mozi és a tévé. Volt egy hosszú, nehéz időszaka az életemnek, amikor elég rosszul voltam lelkileg. Valamilyen belső késztetésből elkezdtem verseket írni.

Nem sokkal később pedig már ki is adtad a versesköteted. Mai fejjel is megjelentetnéd a könyvet?

17 éves voltam, amikor elkészült a kötet. Rettenetes életszakaszban talált meg. Ezt is próbáltam megfogalmazni az írásokban. A publikálás pedig nem érdekelt, nem is tudtam rá hogy reagálni, annyira élni sem volt kedvem különböző családi problémák miatt. Nem tetszenek már ezek a versek: túl szószátyárok és bőbeszédűek.

Hogy lett az önmagát marcangoló költőből mégis színpadi ember?

Az akkori párom édesanyja rendezőasszisztens volt a Pesti Színházban. Elvitt minket az Ünnep című előadásra, amit Eszenyi Enikő, mostani igazgatónőm rendezett. Amikor Kamarás Iván a darab második felében elmondott egy monológot, valami belém hasított. Azt éreztem, hogy ott kellene lennem mellette, fogni a vállát, és segíteni neki. Igen, mondjad, mert nagyon fontos, amiről beszélsz, és annyira büszke vagyok az emberségedre, a férfiasságodra, hogy te erről mesélni mersz. Egy pillanatig meg sem fordult a fejemben, hogy egy darabot nézek, hanem azt láttam, hogy Kamarás Iván beszél az életéről. Nyilván nem az a borzalom történt meg vele, ami a darabban, de mégis őt láttam. Én is kérdezni és választ keresni akartam.

Mégsem folytatja minden csillogó szemmel Kamarás Ivánt néző fiatal színészként...

A darab hatására, az érettségi évében elmentem Balázs Ági és Gáspár András drámaiskolájába. Nagyon szerettem, innentől kezdve minden időm drámaórákkal, olvasással és versírással telt, érettségire való készülés helyett. Nem ismertem senkit a színházi világból, ezért teljesen lazán és felszabadultan tudtam részt venni a színműs felvételin, miközben láttam, hogy rajtam kívül van kétszáz ember, aki remegve megy be, és sírva jön ki. Tulajdonképpen belebegtem az egyetemre.

Mikor alakult át a hozzáállásod?

Az első félév nagyon jól sikerült. Továbbra is azért, mert nem tudtam, hogy ki kicsoda és hova tartozom. Teljesen laza voltam, a felszabadult embereket pedig jó nézni a színpadon. Utána körvonalazódott, milyen nagy felelősség van rajtam, hogy bekerültem egy ilyen elitképzésbe, és teljesen elvesztettem a fonalat. Egy éven keresztül szenvedtem. Akkor kezdtem el igazán az egyetemet. Kaptunk fix szövegeket, elkezdtünk dolgozni olyan darabokkal, mint A vadkacsa, A vadászat vagy az Országalma. Azt sem tudtam, mi történik. Harmadik év elején fogtam fel, hogy mit is kell csinálnom, mi a feladat. Csehov Három Nővére és a Zsótér Sándorral való munka sokat segített abban, hogy „megérkezzek”.

Hogy változott meg az életed, miután elkezdted a színészképzést?

Úgy néz ki egy hét az egyetemen, hogy hétfőtől vasárnapig, reggel nyolctól éjfélig bent vagyunk egy olyan épületben a Rákóczi út közepén, aminek az ablakai be vannak deszkázva, és feketére van festve a padló, a plafon és a falak. Napot nem látsz három évig. Minden más eltűnik, egy idő után teljesen megszűnsz létezni. Egész nyáron azon agyaltam, hogy év közben mit rontottam el, és hol kellene javítanom a következő évben. Akkor volt időm egy kicsit kívülről nézni magamat, amikor negyedévben az első gyakorlati évünkre került sor, és egészen megdöbbentem, mennyire nem én voltam jelen három évig, hanem valaki más, sötétebb. Teljesen megváltoztam, azután pedig visszaváltoztam. Az ember elveszíti az énjét egy hosszú időre, és ezután az a feladat, hogy újra megtalálja magát nemcsak a színpadon, hanem az életben is. Egészen elképesztő dolog történik velünk. Az a nehéz, ha valaki ebben benne ragad, ami sok emberrel megtörtént. Nagyon nagy a felelősség a tanárokon, hogy ne hagyjanak senkit ebben az állapotban, mert komoly tragédiák történtek már az egyetemen.

Kamaszkori, költői, egyetemi élmények után most halljuk, mi történik a színpadon. A fiatal színészt legnagyobb kihívást jelentő, legfájdalmasabb és legvidámabb szerepeiről kérdeztük:

Mit tartasz meghatározó színházi élményednek az idei évből?

Ifj. Vidnyánszky Attilával kezdtünk el együtt dolgozni. Tavaly csináltunk együtt két darabot az Ódry Színpadon, idén pedig még kettőt fogunk. Gondolkoztunk rajta, hogy társulatot alapítsunk, de még nem volt rá lehetőségünk, jövőre ezt is újra átgondoljuk majd. A Víg mellett pedig visszatérek majd Debrecenbe eljátszani Rómeót.

Milyen saját produkcióval foglalkozol most?

Szigligeti Ede Liliomfijából készítek egy zenés átiratot Vidnyánszky Attilával és Kovács Adrián zeneszerző barátunkkal. Nehéz a vele való munka, mert ez egy vígjáték ugye, viszont mostanság elég nehéz nevetni. Ha most lemegyek a Keleti aluljáróba a legkevésbé egy Liliomfira van szükségem. De épp a darab adott választ végül erre a dilemmámra. Liliomfi, Szellemfi és Mariska a színházat választja. Nem belemenekülnek a színházba, hanem ösztönösen érzik, hogy ott a helyük, ahol az ember belenézhet abba a bizonyos tükörbe, ahol látni a láthatatlant. Én is ezt éreztem meg.

Játszottál az Egynyári kaland sorozatban, és más tévéfilmekben is szerepeltél már. Hogy éled meg a televíziózás és a színház közti különbséget?

Teljesen más munka. Össze sem lehet hasonlítani a színházat és a filmet. Nagyobb országokban külön is van a színházi színész és a filmszínész képzés. Talán annyi szerencsém van, hogy színpadon is a folytonos természetességre törekszem, ami a filmszínészet alapja.

A színházon és a filmen keresztül is sok emberhez jut el, amit közvetítesz. Mit üzensz és kiknek?

Édesapám a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. Nagyon közelről láthattam cigánytelepeket, hajléktalanszállókat, szegénységben és nyomorban élőket. Az egész életem azzal telt, hogy az ő életükkel megismerkedjek, és próbáljak segíteni. Amikor még gimnázium alatt elkezdtem hajléktalanszállón és öregek otthonában dolgozni, akkor azt éreztem, hogy ennél többet tudnék segíteni. Azt láttam, hogy újra lesznek szegények, megint jön még egy ember. Komoly dilemmát okoztak ezek a gondolatok. Nagyon szívesen áldoznám az életemet értük, de azt éreztem, hogy a színház nekem lehetőséget ad arra, hogy ezeket a gondolatokat több mindenkinek közvetítsem, és ne egyedül akarjak segíteni. Ha a Vígszínházba eljön ezer ember esténként, és abból csak egy valaki meghallja azt, amiről beszélni akarok, vagy amit közös kérdésként fel akarok vetni, akkor azzal már többet tudok elérni, mint ha egy emberen segítek. Remélem ez idővel be fog igazolódni. Latinovits hasonló gondolata adja munkám során a legnagyobb erőt: „Mániákusan hiszek abban, hogy az értékek egészséges összefogása az előrevivő, közös akarat, vagy ahogy sportnyelven mondják, a jó csapatmunka, amely a tudáson és a szereteten alapszik, az első és utolsó lehetőségünk a gyógyuláshoz, a fejlődéshez. Ezt szeretném elérni, ezért perelek.” A színházi szakma tele van jólelkű félszentekkel és majdnem teljes szentekkel. De nagyon sok rosszindulatú ember is van: áskálódók, irigyek, gyűlölettel fűtöttek, akik néha teljesen elkeserítenek, minden kedvemet elveszik a színháztól. Éppen ezért előfordul, hogy egyszerűbb útnak látom csendben elbújva, szerényen segíteni. Mindkét út szép út.

Hogy lehet társadalmi változást elérni a színház segítségével? Cél ez egyáltalán?

A jó színház komoly folyamatot tud elindítani az emberekben, és ha pontosan tesz fel kérdéseket, akkor hiszem, hogy ezrek hozzáállását tudja megváltoztatni esténként. Ez természetesen a filmre is igaz, de a jó színház láthatatlan energiái olyan mélyre ássák be magukat az emberbe, hogy akár örökre ott maradnak. Ezek az „ott maradások” közvetetten minden társadalmi réteghez el tudnak jutni. Bízom benne, hogy a mi generációnk új kapukat tud majd nyitni a társadalom felé. A menekültkérdés engem most mindennél jobban foglalkoztat, Magyarországon pedig emellett itt van a cigánykérdés, ami egy alig vállalt társadalmi téma. Általában becsukjuk a szemünket, lesz, ahogy lesz, majd az okosak megoldják. De nem nagyon vannak most okosak. A színház képes arra, hogy értelmesen átgondoljunk, átérezzünk hasonlóan fontos kérdéseket, csak vigyáznunk kell, hogy ne válaszokat próbáljunk meg adni. Úgy tapasztalom, hogy az egyik legnagyobb probléma Magyarországon, hogy senki nem képes elfogadni a másik véleményét, hanem inkább a saját „válaszai” mentén él. Ez volt számomra az elmúlt évek egyik legfontosabb tanulsága: amikor 18 évesen megérkeztem az egyetemre, tele voltam válaszokkal és megoldásokkal. Most szinte semmi nincs, és ennek örülök.

Milyen feladatokat látsz magad előtt? Miben kell fejlődnöd színészként?

Színészileg még nagyon az elején járok. Belül sokkal előrébb tartok, mint ahogy azt technikailag meg tudom valósítani. De minden idegszálammal azon leszek, hogy színészként is megjelenítsem, érdekessé, fontossá tegyem azokat a kérdéseket, amikről beszélni szeretnék.

„A színpad olyan számomra, mint egy templom” – mondtad egy interjúban. Hogy tudod párhuzamba állítani a kettőt?

Én hívő ember vagyok. Hiszek a láthatatlanban, ember és ember közti kapcsolatban, ember és ég közti kapcsolatban. A színház ennek a szinte kézzel fogható terepe. Amilyen energiák és csodák történnek a színpadon, az szinte Isten közeli élményként is felfogható. Amikor az ember elveszti önmagát, a partnere is elveszti önmagát, ketten együtt létrehozhatnak valami egészen újat. Elmegy kép és hang, és azt érzem, hogy mégis ez az egyetlen valóság. Thália papjainak is hívják a színészeket, tehát nem az én találmányom ez a hasonlat.