Az már valami, hogy a sokadik tinifilmnek nevezhető mozibemutatóról írhatom azt, hogy szellemes és szép. Ez a Sundance zsűrijének és közönségének idei nagy kedvence.
Lehet, hogy nem hibátlan, de az biztos, hogy jó lenne, ha sokan megnéznék Már csak azért is, mert kikapcsolódásnak is remek. Ó, igen, ez nem tévedés: az egyik főszereplő egy rákos lány, s mégis azt merem állítani, hogy randifilmnek is oké – és akkor mi van? Nem csak a szerelem, a halál is körülvesz minket minden egyes nap, így vagy úgy, esetleg amúgy, hát miért nem foglalkozhatna vele egy ifjúsági dramedy is? Sőt, igazából foglalkoznia is kéne, mint ahogy szokott is, szinte az összes pénzrabló young adult marhaság megteszi, ha épp rákényszerül. De nem így, mint ez. Nem ennyire játékosan, közvetlenül. Jó, hát a fene egye meg, leírom megint ezt is: igazian. Persze lehetne kicsit kevéssé tipikusan amcsi függetlenfilmes, meg talán még ennél is bátrabb, de egyrészt ne legyünk telhetetlenek, másfelől meg ez van és kész.
Ami igazi nagyon, na, az Thomas Mann (ő a címből az „én”), szerepneve egyébként Greg, s kiköpött Kardos-Horváth János, de itt nem énekel, hanem haverjával Earl-lel (RJ Cyler) híres, nagyrészt európai filmeket forgat újra, vagy inkább poénos-kreatív blődségekké alakítják őket, saját maguk főszereplésével - olyanokat például, mint a Kifulladásig, mert Greg faterja (Nick Offerman), aki egyébként a világ legfurább ételeivel eteti a srácokat, ilyenekre szoktatta őket. Fura gyerek ez a Greg, na, például szerintem ő az egyetlen amerikai tini, aki elképesztően jól tudja utánozni a szenvedélyesen nyilatkozó Werner Herzogot. Már csak azért is, mert a kortársai egy részének nyilván fogalma sincs, ki a csöcs az. Na de annyiban Greg is átlagos, hogy nagyon nem tetszik neki, amikor az anyja elküldi iskolatársához, hogy barátkozzon vele, mert a lány rákos. Némi pofavágás után, aztán csak elmegy hozzá, s mivel a csaj (aki meg fog halni) legalább annyira vagány, mint Greg és Earl, szépen összebarátkoznak. De a haldoklás az még a filmekben se móka és kacagás, vagy legalábbis nem olyan, illetve itt nem olyan. Nem akarnak könnyítő csodákat összehazudozni az alkotók.
Rettentően jó nézni ezt a filmet – magasságos egek, már megint ez, hogy egy ilyen filmet, amiben rák van, kemó és hajhullás, jó nézni, hát ezt meg hogy képzelik? Így. És nagyon jól képzelik, mert csakis így érdemes. Különös figurákkal, jó zenékkel, egy rakás filmes belső és külső poénnal. És sok-sok szeretettel. Mármint olyannal, amit elhihetünk. Mert igen, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni elsősorban azért értékes, mert lehet neki hinni. A hasonló témájú Csillagainkban a hibának is lehetett, de az más stílusban akart fontosat mondani, illetve más volt a nézőpontja is. Itt fésületlenebb, ha úgy tetszik „művészibb” a hozzáállás, meg mivel ebben az esetben csak az egyik főszereplő tart a halál felé, a film vége egyáltalán nem, sőt, ami közte van, az is csak becsapásként szólhat arról, hogy Gregnek van esélye átérezni Rachel búcsúját.
Azt is kimondja a film, kicsit szégyenlősebben, mint kéne (vagy csavarosabban, ahogy tetszik), de kimondja: aki meghal, egyedül van. Az már nem tanulhat semmit erről a világról. Aki viszont mellette van, amikor a haldokló a halál felé tart – na, ő az igazi történet. Greg sokat megláthat magából. És arról, hogy ha még egyszer ilyen szomorú helyzetbe sodorja az élet, mire is figyeljen majd igazán.
Triviálisnak tűnik, igaz? Papíron annak tűnik. Papíron az élet legtöbb dolga annak tűnhet. Pedig a lófüttyöt az.
