Október 11-én, a Hallgatás Napján tizenöt komolyzenei koncert várja a Budapest Music Centerbe látogatókat. Keller András művészeti vezetővel beszélgettünk.
A rendezvény számos klasszikus és kortárs zenei különlegességet, magyarországi- és ősbemutatót tartogat, emellett kötetlenségével, oldott atmoszférájával nem titkolt céllal bontaná le az előadók és a közönség közötti láthatatlan falat. Keller Andrással a befogadásról, az egymásra figyelés-hallgatás fontosságáról, a művészlélek sérülékenységéről, és arról beszélgettünk, hogy mikor végez jó munkát egy karmester, és miért a zenekar a legideálisabb demokrácia-modell.
Honnan jött az ötlet a Hallgatás Napjának megszervezésére?
2004-ben lettem a pannonhalmi Arcus Temporum Fesztivál zenei vezetője. Minden alkalommal meghívtunk egy-egy neves zeneszerzőt, aki együtt dolgozott az előadókkal; az ő művei találkoztak egy régi nagy klasszikus szerző alkotásaival – így került különleges szimbiózisba egy múltbeli és egy ma élő komponista, ez a fúzió pedig csodálatos új dimenziókat tudott nyújtani. Régi vágyam, hogy ebben a szellemben valami hasonló megvalósulhasson a fővárosban is. Kitűnően alkalmas helyszín erre a célra a Budapest Music Center, ami ugyan teljesen más, mint a pannonhalmi apátság csodálatos épülete, de egy nagyon fontos, kiváló, pezsgő szellemi és kulturális közeg. Az októberi, a hagyományostól némileg eltérő formában szerveződő zenei napot azért neveztük el a Hallgatás Napjának, mert többféle jelentést is hordoz magában; szeretnénk, hogy mindenki a maga számára úgy fordítsa le, ahogy akarja. Ennek az egyetlen szónak olyan sokféle árnyalata van, jelenthet meghallgatást, elcsöndesülést, elmélyedést, rácsodálkozást, felfedezést. Mindenképp fontosnak tartottam, hogy legyen benne egyfajta kaleidoszkóp-jelleg a kortárs zenéről, mellette pedig ott lesznek mércének, társnak a régmúlt idők nagy szerzői. A megvalósításon barátaimmal együtt dolgozunk: a Hallgatás Napja művészeti társvezetőjével, Rácz Zoltánnal és az általa létrehozott nagyszerű UMZE Kamaraegyüttessel, amelynek jó néhány tagja az általam vezetett Concerto Budapestben is muzsikál, így természetes, szoros és jó kapcsolat van köztünk, csakúgy, mint a házigazdával, Gőz Lászlóval.
Hogyan állították össze a műsort? Milyen különlegességeket emelne ki a repertoárból?
Tizenöt koncertet szerveztünk a BMC épületének öt szegletében – köztük a nagyteremben, a jazzklubban és a kamara kamrának keresztelt intim térben –, melyek során közel ötven mű fog felcsendülni. Ezek között több ősbemutató és magyarországi bemutató is szerepel; például Csalog Gábor és Vidovszky László legújabb szimfonikus szerzeményei, Steve Reich és Eötvös Péter itthon először bemutatott darabjai, vagy az idén nyolcvanéves grúz mester, Giya Kancheli egyik nagyszerű művét is itt hallhatja először a magyar közönség. A műsorban az Új Zenei Stúdió alapítóinak szerzeményei is szerepelnek, és Ligeti György és Kurtág György darabjai is kihagyhatatlanok. A klasszikus repertoárból Bach művei itatják át a programot: a nap során lehetőség lesz meghallgatni Bach összes (mind a hét) szóló zongoraversenyét, és A fúga művészete című művének különleges felvételei is megszólalnak, melynek partitúráját még kivetítőn is követhetik az érdeklődők. De lehetőség lesz Sáry László interaktív, kreatív zenei gyakorlatait végezni, vagy Vidovszky László Autokoncert című darabján keresztül megfigyelni miként keletkezik zenemű egy fokozatosan összeomló színpad keltette hangok egymásutániságából. Újdonságából fakadóan a rendezvényben lesz némi kísérleti jelleg, például az is, hogyan viselkedik a közönség, ha egyszerre több program közül lehet választani, amikor kimehet az egyikről és beléphet a másikba, amikor nem székre kell ülni, hanem babzsákon is hallgathatják a produkciókat… Szeretnék egy lazább, kötetlenebb együttlétet, felszámolni azt a merevséget, ami elválasztja az előadót a befogadótól – hiszen teljes mértékben együtt hozzuk létre a koncertet. A közönség szellemi-lelki részvétele nélkülözhetetlen, elengedhetetlenül fontos az egymásra figyelő-hallgató magatartás. Azt szeretném, ha ez meg tudna születni ezen a napon.
A fellépők között több fiatal vonósnégyes és szólista is szerepel, számukra bizonyára kiváló lehetőség ez a bemutatkozásra…
Ők valamilyen módon kötődnek a Concertóhoz vagy személyesen hozzám. Ugyan már nem tanítok a Zeneakadémián, de vannak rendkívül tehetséges növendékeim, és nagyon bízom abban, hogy sikeresek lesznek majd a kvartett világában. Valóban az volt az egyik célom, hogy platformot adjunk nekik a bemutatkozásra. A Concerto egyik fő missziója a fiatal tehetségek gondozása, függetlenül az akadémiai rezidens zenekari szereptől. Én erre nem feladatként, hanem belső indíttatásként, szívügyemként tekintek.
Egy korábbi interjúban említette: szerencsésnek érzi magát, mert a Concerto tagjai kifejezetten nyitottak a kortárs zene irányában.
Így van, nagyon örülök annak, hogy a körülöttem lévő, velem dolgozó művészek rendkívüli alázattal és érdeklődéssel nyúlnak a kortárs zenéhez, még nagyzenekarként is. Rajtam is érzik, hogy minden zeneművet ugyanolyan fontosnak tartok, legyen szó akár egy Beethovenről, akár egy huszonegyedik századiról. Az mindenesetre bizonyos, hogy másként nem működik, csak úgy, ha önmagunkon átengedve, teljességében éljük meg. És ha ebből születik valami közös, ami kívülről is látható-hallható, akkor már boldog lehetek.
A magyar közönség mennyire fogékony a mai szerzők műveire?
Úgy látom, európai viszonylatban a magyar közönség nem túl nyitott. Tulajdonképpen, meglehetősen konzervatív, de meg kell próbálni felnyitni a szemüket (fülüket), elvezetni őket napjaink zenéjéhez. Egyébként, pedig minden zene mai, hiszen amikor játsszák-hallgatják, az a pillanat az életben soha többé nem tér vissza. Szerintem akkor tudnának az emberek igazán közel kerülni a zenéhez, ha elfogadnák: nem kell hozzá feltétlenül érteni, egyszerűen csak meg kell érezni. Ehhez pedig elegendő egyetlen dolog: meg kell hallgatni.
Mikor jön el az a pont, amikor magáénak érez egy művet? Mi kell ahhoz, hogy birtokolni tudja?
Az emberrel csak az önbecsapás mondathatja azt, hogy na, én ezt már tudom, de egészen bizonyos vagyok benne, hogy a valóságban ilyen nincs. Azt mindenesetre elmondhatom: mindent megteszek azért, hogy megvalósítsam az adott darabot. Ez mindig egy állapot. Ha több százszor játszom is el egy művet, minden alkalommal fel tudok fedezni benne olyasvalamit, amit előtte nem. Egy zeneműben egyik hang a másikra reagál, kapcsolatba lépnek egymással, az szüli meg a következő pillanatot. Ugyanolyan organikus, mint a természet világa – két egyforma falevelet sem tud mutatni, nem igaz? Nyilván vannak paraméterek, amelyeknek muszáj stabilan jelen lenniük és igazodnunk hozzájuk, de a zenének éppen az alkotói jelenlét, a társ-alkotóvá válás a lényege, amit a közönség mindig megérez. A zenélés, akárcsak az élet, egy folyamat; nincsenek benne leszögezhető pontok, egy létállapot. Aki ebben dolgozik, az ebben is él.
Mi maximálisan szeretnénk célba juttatni azokat az üzeneteket, amelyeket a zeneszerzők üzennek a műveikkel, ez pedig csak úgy sikerülhet, ha mindannyian egész személyiségünket átadjuk az adott daraboknak. Csak így lehet őszintén interpretálni.
Az Önnel dolgozó zenészektől is ezt a jó értelemben vett fanatizmust várja el?
A zenekar egy nagy hangszer, amin játszik egy karmester. Mindenki rá van utalva valamilyen módon a másikra. Egy organikusan változó hierarchia jellemzi, hiszen az egyik pillanatban a szólót játszó a következőben már egy másik társának lesz bizonyos értelemben az alárendeltje. Pillanatonként változnak a prioritások, és csak akkor tud működni, ha mindannyian maximális elfogadással vannak egymás és az általuk létrehozott hangok iránt. Sőt, önmaguknak kell átváltozniuk hangokká, ebben mélyen hiszek. Egyébként ez az egyedüli demokrácia-modell, ami létezik. Ha a való életben is így működne, sokkal kevesebb lenne a rossz a világban, ebből a politikusok is sokat tanulhatnának… A zenészek ugyanakkor nagyon sérülékeny emberek. Az egész lelküket, önmagukat lecsupaszítva teszik ki a porondra. Hihetetlen szellemi-mentális kockázat van jelen minden pillanatukban, különösen a zenekari szólisták körében. Iszonyatos lelkierőt igényel, hogy ezt az ember elviselje. De ha jól sikerül, megéri az összes kínlódás, álmatlan éjszaka. Ez százszor többet érhet, mint bármennyi pénz. Igaz, nagyon keményen bánok velük, de nagy szeretet is van mögötte, amit éreznek, és ezért el is fogadják.
Mennyi időbe telik, amíg egy zenekar és a karmester annyira összecsiszolódik, hogy pusztán pillantásokból vagy mozdulatokból megértsék egymást?
Szerintem nálunk létezik ez a jelenség. A művészek, akikkel már régóta együtt dolgozunk, azt is értik, ha valamit esetleg „bénán” mutatok nekik. A karmesterség nem arról szól, hogy szép mozdulatokkal kalimpáljunk a levegőben, annak nincs tartalma. Az a fontos, hogy megértsék, megérezzék, hogyan kell játszaniuk. Lehet ez akár egy ökölbe szorított kéz is, a lényeg: kapják meg azt az üzenetet, hogy mi történjen meg bennük, adott pillanatban mivé alakuljanak. Ha ebben tudok nekik segíteni, akkor jól csinálom a munkámat. Mondhatjuk, hogy valóban van valami köze a varázslathoz - ezért is nehéz beszélni róla, megmagyarázni. A zenekarban az a fantasztikus, hogy az egyéniségek összessége hozza létre a közös tartalmat. Egyebek között abban kell tehetségesnek lenni, hogy működtetni tudjuk ezt a hihetetlenül sokféle lehetőséget. Az én feladatom, hogy a kottában rögzítetteket megpróbáljam alkotássá változtatni ezen a csodálatos, élő hangszeren.
Dömtör Nikolett
