A Soltis Lajos Színház Aiszkhülosz művét hagyományos módszerekkel, de elsősorban a mozgás nyelvén szólaltatja meg: Prométheusz, nem kíméli magát, láncait megfeszítve küzd.

Felette a hatalom sötét árnya lebeg, háta mögött pedig a sorsistennők fonják az életfonalát.

Van annak valami különös bája, ha ókori műveket elevenítenek meg színpadon, a maguk történelmi hangulatában. Persze, számomra mindig értékesebb az, ha egy patinás művet nem úgy, és nem akként játszanak, mint ahogyan azt tették az elmúlt ezred/század/tizedévekben, hiszen a színház egyik szépsége éppen az, hogy képes úgy leporolni a régit, hogy abból valami merően új és izgalmas szülessen. A celldömölki Soltis Lajos Színház Prométheusz előadása azonban nem próbálja meggyőzni közönségét arról, hogy klassz ókori irodalmi művet olvasni. Nyilvánvaló, hogy szívesebben néznek a múltba, mint a jelenbe, de társulatuk az igazán nagy ötletszikrák nélkül is képes szórakoztatni minket.

Koromsötétség, semmi neszezés. A jórészt tízes éveik végén és húszas éveik közepe-végén járó szereplők dísztelen játszóhely padlóján ülnek. Egységes mindennapi öltözetben, sötétbe olvadó fekete nadrágban, átlagos fehér felsőben. A háttérben felsejlenek a moirák, a végzet asszonyai, akik csendesen szövik az emberi élet fonalát. Hamarosan felbukkan címszereplőnk, Prométheusz, a klasszikus hős, akinek tulajdonképpeni szenvedéstörténetét kísérjük végig. Nem látjuk, amint ellopja azt a bizonyos tűzlángot az emberiségnek, de tudjuk, hogy ezzel, és azzal, hogy megtanította a földi halandót különféle mesterségekre, szigorú büntetést érdemel. Szemléletes, ahogyan fizikai valójában leláncolják Prométheuszt, de csak a testét, a gondolatait és tetterejét lehetetlenség béklyóba fogni. Az egész produkció nem több mint egy statikus életkép, tényleges cselekmény nélkül. Csakhogy a felszín alatt komoly érzelmek, megfontolandó igazságok mozgatják a szereplőket, akik feszültséggel töltik meg a történetet. Az alkotók interpretálásában nem kerül nagy hangsúly arra, hogy ki Héphaisztosz, Ókeánosz, Hermész – csupán azt látjuk, hogy jelentést közvetítenek Prométheusz számára. Ők mind a főhősnek felkínált, lehetséges alternatívákat testesítenek meg, egyikőjük személyében még a szabadulás lehetősége is feltárul, de Prométheusz nem kér az ajánlatból. Büszkébb, bátrabb ő annál. Nem mellesleg van a kezében egy aduász: látja a jövőt, látja üldözője, Zeusz végnapjait.

Éppen ez a felismerés, a birtokában lévő tudás okozta dac teszi a karakterét valóban különlegessé. Hiszen nem csupán egy önfejű, jó fizikumú hősfigurát, hanem egy az események láncolatában olvasni képes, előrelátó lázadót fedezhetünk fel benne. Magában egyesíti a jót és a rosszat is: alig észrevehető különbséggel, a kétarcúság pejoratív jelentését elkerülve, megfér benne az emberiség segítő-tanítója és „a tagadás ősi szelleme”, ahogyan Az ember tragédiájában Lucifer nevezi magát. A Prométheusz Kozma András, a Nemzeti Színház dramaturgja rendezésében azonban ennél az általános Prométheusz-képnél nem mond többet, nem is akar. Helyette misztikus atmoszférát teremt, így az előadás egész jellege olyanná lesz, mintha egy ősi szertartáson ülnénk. Kozma értelmezésében Aiszkhülosz mitológiai története nem válik társadalmi, politikai-államvezetési, de még csak morális allegóriává sem, inkább az individuum szintjére igyekszik leásni. Az előadás egyik kiemelkedő pontja az, amikor a teljes szereplőgárda egyfajta rítustáncot jár a vállukon elhelyezett husángokkal. Látszik, hogy megszenvednek a feladattal. A fizikai egyensúly megtalálása egybeolvad az érzelmi egyensúly megteremtésével.

A Soltis Lajos Színház társulatának előadása nem klasszikus prózai produkció, inkább a Horváth Csaba nevéhez köthető fizikai színházhoz közeli attrakció, ahol minden mozdulatnak, apró gesztusnak szerepe van. Ez a szenvedéstörténet korai előképe a modern lélektani drámának, azonban nem csak a Trencsényi-Waldapfel Imre hagyományos fordításában megelevenedő monológokból és dialógokból tevődik össze a főkarakter, sokkal jelentősebbek azok az érzelmek, amelyeket valóban megjelenít. B. Péter Pál alakításában Prométheusz valóban félisten – ha nem is eget rengető színpadi súllyal, de kellő átéléssel, profizmussal formálja meg a civilizáció atyjának tartott hőst. A harmincéves színész számára még az egy színpadon töltött óra is komoly kihívás lehet, hozzá mérten szereplőtársai csupán asszisztálnak ahhoz, hogy az ő igazi drámája megszülethessen

Prométheusz egész ügye rímel arra az elkeserítő jelenségre, amellyel egyre többször találja szembe magát a 21. század gyermeke. Hiába tesz valaki jót, igencsak kevesen értékelik a valódi jó cselekedetet – Prométheusz is így járt. Szélmalomharcot vívott, emberfeletti erőfeszítéseiért megorroltak rá az istenek, az emberek pedig semmibe vették. Történetét tisztességesen meséli el a Soltis Lajos Színház, de vélhetően lehetőségei hiányából fakadóan, nem szól igazán egyéni színházi nyelven, és nem tükrözi a lényeget jobban, mint egy erősebb színjátszós előadás.