Ahol egy del Toro álmodik sok pénzből romantikus kísértetes horrort, ott sok minden teremhet – sajnos félelem és izgalom nem nagyon, legfeljebb agyag és vér.
Szívügy, szívügy, szokták mondani az ilyenekre, s erre is mondták, sőt, maga a Hollywoodba áttelepült mexikói mester is mondta – de hát mi más lenne egy ilyesfajta, a képzeletbeli XIX. században játszódó rém érzelmes rémtörténet, melyben mindenki nagyon és nagyot néz, a frizurák és a díszletek impozánsak, a színészeknél pedig szinte csak a számítógéppel megfestett szellemek érzik magukat szerencsétlenebbnek? Ilyen film ez, ilyen hát, nagy és színes, rettentő színes, bíborszínes, és rettentő nagy – alig fér el a vásznon. Mese az amerikai lányról (Mia Wasikowska), aki maga is író szeretne lenni, hisz szellemeket lát, ebbéli tapasztalatait meg csak ki kéne írnia magából, ám érkezik egy angol úr, mit több, egy baronet (Tom Hiddleston), aki még keringőzni(!) is tud, álmodozni annál is jobban. Vinné magával a hölgyet, ám sajnos ott forgatja szemeit kettejük között, s megy is velük haza a nővér (Jessica Chastain), aki bár gyönyörű, de első látásra is problémás. Lesz is baj, Amerikában és Európában is: gyilkosság, agyagozás, megőrülés, teázás; szó szerint kísért a múlt és a jelen, a műhó meg szakad lankadatlan.
Del Toro rendezőként (is) azt csinál, amit akar, hogy pontosan miért, azt szerintem pontosan senki se tudja arrafelé (se), hisz ugyan (nagyjából) álomgyáron kívüli művei, mint az Ördöggerinc és A faun labirintusa, nem csak ünnepelt, de tényleg fontos filmek voltak, a hollywoodi abszolút kommersz közegben igazán erős (jó) munka még nem került ki a kezei közül. Nagyjából persze mindegyiket lehetett szeretni valamiért, a Hellboyokat meg a Tűzgyűrűt is például, kellően zsánerben maradtak e toróskodások, s lelkesen maradtak is ott, karakteresen képregényesedett bennük a szürreál, de azért nem annyira, hogy hátasdobásra ingereljenek bárkit. Ám ő még mindig olyan filmes odakint, aki simán költhet sokmilliót gigasztárok nélküli saját ötletre (most épp ötvenötöt, ami nem oly rettenet sok, de azért nem is kevés), s olyan zsánerben, amely nem feltétlenül vonzza be a tömegeket a multiplexekbe. Talán azért, mert majdnem ő rendezte A hobbitot? Ki tudja, illetve leírom még egyszer: nem tudja azt szerintem senki.
Guillermo del Toro tehát szabadjára volt most is engedve, s úgy is viselkedett. Kiélvezte. De hogy pontosan nekünk miért is lenne ez üdvös, nos, ez a dolog titokzatos része. Gyertek, gyertek, suttogja műfajba illő sejtelmes hangon, hát körbevezetlek én titeket szívesen, üdvözlök mindenkit Toróföldön, ahol a CGI csakis a legkifinomultabb, a ruhák szintúgy, nem beszélve a frizurákról, melyeket bármely gótikus horrorstáb megirigyelne. No, gyertek, csak gyertek, ne féljetek, illetve, pont hogy féljetek, hát ámuljatok csak, micsoda művészi igénnyel megalkotott kísértetetek, micsoda színek, micsoda építmények, micsoda hulló falevelek. Micsoda fájdalom, micsoda dráma!
Szerencsés fickó, leginkább. Meg tehetséges és talpraesett is, persze – nagyobbrészt azért, mert szinte mindvégig úgy csinál, mintha birtokában lenne egy kimunkált forgatókönyvnek, s úgy tud szinte a legvégéig titokzatoskodni, mintha nem lenne már az elején nyilvánvaló, hogy hova megy ki a nagy bíborkodás. S tulajdonképp az is tiszteletreméltó, ahogy a gyengébb színészi pillanatokat is felvállalva (az úgynevezett naiv pozitív hőst alakító Charlie Hunnam például egészen döbbenetesen középszerű még mindig) van valami hatásos ebben az egészben. Na de ez azért kevés. A valami.
Az meg pláne vicces, hogy a végére arra kell rájönnünk, hogy se a gótika, se a horror, se a költőiség, de még a szerelem se igazán számított ám igazából del Torónak. Blöffölt a csibész.
A csajbunyóért csinálta az egészet.
