„...képtelen vagyok azt csinálni, amit kell...” – Wahorn Andrással az A38-on látható kiállításáról, és arról beszélgettünk, hogy a festőművészet már nem fontos.

Október 13-án nyílt meg a Messzemenő következtetések című kiállítása az A38 hajón. Mi az esemény apropója?

A MissionArt Galéria akart egy életműkiállítást szervezni nekem, ami egy egész várost átfogó Wahorn-fesztivál lett volna, de nem így alakult. Viszont Bognár Attilával, az A38 vezetőjével a '80-as évek óta ismerjük egymást, amikor először szerveztek Gerendai Károllyal koncerteket a Bizottságnak és a Kontroll Csoportnak. Akkoriban a Bahia volt az egyetlen zenei kiadó, ami kiadta underground zenekarok lemezeit. Aztán Bognár később megcsinálta az A38 hajót, Gerendai pedig a Sziget Fesztivált. Attilával a '90-es években is voltak közös dolgaink, ilyen volt Fábryval a Tigriskönyv is…

Szóval a MissionArt Galéria szeretett volna egy életműkiállítást, és mivel az elmúlt hat-hét évben újra nagyon fontos lett nekem a zene, azt akartam, hogy legyenek koncertek is. Öt éve megalapítottam a Magyar Nemzeti Wahorn Klubot, melyben Gondnok, a Tilos Rádió DJ-je segített azzal, hogy olyan embereket találjunk, akikkel zenélhetek. Nekem a zenélés csak úgy működik, ha improvizálhatok. Ebben a klubban minden alkalommal más és más zenészekkel dolgoztam, így létrejöhetett néhány együttes. Azért tartottam meg mindet, mert mások voltak, tehát az improvizáción túl minden alkalommal másfajta zenét kellett játszanom. Ezért gondoltam, hogy festek öt, vagy hat hatalmas képet, melyek a zenekaraimról szólnak. Mivel egy ideje együtt élek Töttös Kata festőművésszel - ő fotórealista, én meg úgy rajzolok, mint egy gyerek -, rájöttem, hogy az, ha mindkettőnk stílusa egy műben megmutatozik, univerzálisra tágíthatja a képpzőművészetünket. Olyan mindig is volt, hogy többen alkottak egy művet, de azok a művészek általában egyféleképpen gondolkodtak, mi meg nem. Ráadásul ő nő, én meg férfi vagyok. Egyébként Kati éppen egy gyönyörű papagájt fest fel a Misi meghalt című festményre. Ez arról szól, hogy volt szerencsém együtt zenélni a Búcsúkoncert nevű zenekarral, melynek a gitárosa, Schéner Misi fiatalon meghalt. Ez a kép pedig az ő emlékére készül.

A nagy szünet után hogyan talált rá újra a zenére?

Amerikában a zene és a zenével való kapcsolat nagyon fontos az embereknek, úgyhogy még én is, aki egyáltalán nem tudott zenélni, odamentem a zongorához, és ahelyett, hogy belerúgtam, vagy ráültem volna, mint általában, elkezdtem hangokat játszani rajta. Ahogy figyeled az egyik hangot a másik után, lassan kinyílik az univerzum… Azelőtt a Bizottságban a zenélés egy agresszív energiakirobbanás volt, teljesen más, mint amire Amerikában ráéreztem. Amikor hazajöttem, hamarosan elkezdtem újra szaxofonozni. Fiatal koromban azt gondoltam, hogy az igazi művészet mindenkiben benne van, sőt a művészet feladata az, hogy ne másoktól tanuljon, hanem megkeresse azt, ami önmagában benne van, hiszen az lesz a romlatlan, a természet által beleépített program, a legkisebb közös többszörös. Az univerzumot úgy találod meg, hogy önmagadba nézel – ez megvan az állatokban is. Nem tanítja őket senki, mégis tudják, hogyan kell enni, inni, élni. Ez volt a Bizottság programja is. Azonban megöregedtem, és egyre unalmasabbá váltam önmagam számára. Sosem tanultam, nem gyötörtem a hangszeremet, hogy lejátsszak bizonyos zenei hangsorokat, hanem mindig csak engedtem ami jött -  az viszont őszinte volt. Az egyik nagy példaképem Ornette Coleman, a free jazz atyja, aki elementáris volt abban, amit csinált, de egész életében ugyanazt játszotta. Tehát meguntam az életemet, lezárult egy nagy korszak…

Ezt minden interjúban elmondja...

Jó, akkor erről nem beszélek most. Mindaz, amit addig csináltam, a „midlife crisis”-szal lezárult. Két választásom volt: vagy kinyírom magam, mert unom az egészet, úgy, ahogy van, vagy valahogy igyekszem megváltozni, hogy érdekes legyen az életem. Talán ezért telepedtem le vidéken, ahol újrakezdhettem mindent. Elővettem a régi hegedűmet (régen a Bizottságban úgy hegedűltem, hogy három perc múlva elszakadt a vonón az összes szőr), és elhatároztam, hogy megtanulom a Deres már a határt. Ez elképzelhetetlen volt azelőtt, mert nekem van egy deficitem, mégpedig az, hogy képtelen vagyok azt csinálni, amit kell. Ez egy érdekes kaland volt. Ötven év után először kinyitottam a szemem a színpadon és elkezdtem figyelni. Ezért kezdtem el újra zenélni.

Lehetséges, hogy ez az életunalom abból fakadt, hogy egész életében autodidakta volt, és sosem kapott értelmezhető szakmai elismerést?

Nem. Én azért lettem autodidakta, mert nem akartam tanulni. Emlékszem, milyen büszke voltam arra, hogy már akkor kiállítottam, sőt díjakat nyertem, amikor a huszonkét éves kortársaim még a főiskolán tanultak a mesterüktől. Voltak időszakok, amikor kifejezetten a világ tetején éreztem magam; a Bizottságnál nagyobbat senki nem csinált - ezt nem mindenki tudta a zenekarban, de én igen. Nem éreztem azt, hogy milyen jó lenne a Locomotivban szaxofonozni… Én arra voltam büszke, hogy mi vagyunk a Bizottság. De igazad van, létezik az általad említett sértődöttség, ami abból fakad, hogy lenézik az autodidaktákat, de ezt én sosem éreztem, én büszke voltam rá. Volt, hogy az FMK-ban (Fiatal Művészek Klubja) kinéztek bennünket, de amikor a Bizottság beindult és népszerű lett, egyszercsak helyünk lett köztük, és ők is a rajongóink lettek.

Nem látja silánynak a mai magyar zenei életet?

Nem. De ha Te annak látod, az azért van, mert öreg vagy. Mindenkinek az lesz a kulturális preferenciája, ami tizenhat és huszonkét éves kora között éri. „Ma már nincsenek olyan filmek. Ma már nem olyan jók a zenék. Kifogyott a tartalom…” Ezt hallgattuk mi is. A Beatles-re azt mondták, „mi ez a macskanyávogás?” A művészetben nincs rossz. Amit nem értünk, az nem hozzánk szól. Minden kor művészete a lehető legjobb, hiszen a korra referál. De huszonkét éves kor körül bezár a kapu, és onnantól kezdve ami jön, már nem szól a szívünkhöz.

A Dumaszínházzal hogyan találták meg egymást?

Úgy, hogy Litkai Gergely volt a Cadillac Drive dokumentumsorozat producere, és egyszercsak évekkel később eszébe jutottam. Három éve dolgozunk együtt, ennek örülök. Elnézik nekem, hogy nem vagyok humorista, csak egy fura öreg bácsi, aki néha szól valamit, ami sokszor nem is passzol oda. Miután három hétig Mezőszemerén ülök a házamban, feljövök Pestre, felmegyek a színpadra, és részt veszek valamiben, ami számomra egész életemben fontos volt. Ez a humor. Amiben nincs humor, az engem nem érdekel. A humor nem kifigurázása valaminek, hanem felülemelkedés. Az a szint, amikor a fájdalmakon és a szenvedésen felülemelkedsz, és onnan nézel le az egészre. Maga a nirvána. Az emberek világa úgy, ahogy van, nevetséges. Szerintem mindennel lehet viccelni, a migránsokkal, vagy a holokauszttal is… Ahogyan a Litkai egy-egy kérdést a napi poitikától elemel és kozmikussá tesz, az számomra fantasztikus.

Ha már felmerült, mi a véleménye a migráns-kérdésről?

Amiről beszélni kell, hogy mi mit tehetünk ebben az ügyben. Azt, hogy összefogunk Európával, és közösen megtaláljuk a választ, amit még senki se tud. De ha azt mondom, hogy én tudom egyedül a választ és mindenki más hülye, az nagyon súlyos probléma. Amit jelenleg a kormányunk csinál, maximálisan elítélem, és károsnak tartom a történelemre nézve.

A véleményét megfesti?

Kit érdekel a festészet?! A véleményemet kifejezem a Dumaszínházban, vagy a Hír TV-n a Szabad fogás című műsorban, és ez nekem elég. Mit fessek? Egy síró menekültet, vagy egy gonosz Orbán Viktort? A festőművészet már nem fontos.

Remélem, ezt most fiatal festőművészek nem olvassák…

Nyugodtan olvassák el. Gazemberség, hogy pénzt kérnek azért, hogy megtanítanak festeni, s azt mondják, hogy ez még mindig egy fontos médium. A legtöbb iskolában olyan festők tanítanak, akik nem tudnak mit kezdeni a művészetükkel. Azért mennek el tanárnak, mert a festményeik nem kellenek a kutyának se.

A képein egyébként többször visszatérnek az imádkozó UFÓ-k, mint főszereplők. Mi a kapcsolata velük?

Semmi. Az, hogy léteznek értelmes lények valahol, ugyanolyan feltevés, mint az, hogy a világon még van valahol rubeola. Az emberi értelem egy betegség. Nem a világ csúcsa, csak az emberek képzelik, hogy mi vagyunk a legjobbak.

A képeit nézve néha az az érzésem, hogy ahhoz, hogy ilyeneket fessen valaki, kell valamilyen tudatmódosító.

Én alkoholista vagyok, bár tizenöt éve nem iszom. De amikor még nagyon sokat ittam, az alkotás előtt akkor sem. De mióta nem veszem annyira komolyan a képzőművészetet, azóta nem iszom. Illetve amikor csinálom, komolyan veszem, csak tudom, hogy amit komolyan veszek, az már nem olyan fontos.

Én rajzolni tudok, festeni nem. Viszont muszáj volt festeni, mert a rajzokat nem vették meg.

Milyen a kapcsolata a gyerekeivel?

Harcos. Hogy miért, nem tudom, de azt veszem észre magamon is, hogy a gyerekek mindig a szüleikben keresik a szenvedéseik okát. Gyerekként ez számomra is természetes volt, hiszen „Ti szültetek, akkor most basszátok meg!” Szülőként ez nagyon szomorú, hiszen csak azt csináltam, amit a legjobbnak tartottam számukra. De ez így természetes. Az állatvilágban is a fiúnak le kell győznie az apát, előbb-utóbb vagy meg kell ölnie, vagy elzavarnia, hogy a fiatalabb baszhasson több nőstényt. Tehát részben szomorú vagyok, de megértem ezt a helyzetet.

A művészetében erősen jelen van a szexualitás. A nőkhöz ma milyen a viszonya?

A művészetem az életemről szól. Ha van szex az életemben, akkor a művészetemben is van. Most egy gyönyőrű nővel élek együtt, akivel nagyon jó. De volt olyan tíz évem, amikor a sors megvonta tőlem a szexualitást, így eltűntek a képeimről a faszok, meg a pinák, és maradtak az ufók. (Egyébként az ufók engem ábrázoltak, amikor nem találtam a helyem a világban. Amerikában, aztán Magyarországon, miután hazajöttem. De erre csak most jöttem rá, ebben a percben.)

Miért költözött Mezőszemerére?

Amikor hazajöttem, csak azért akartam házat venni, mert láttam, hogy már mindenki  vett legalább egyet életében, lakása meg még a leghülyébbeknek is van. Gondoltam, veszek valamit, és visszamegyek Amerikába. Aztán beköltöztem, majd egy évre rá kaptam egy komoly ajánlatot Amerikából, amire mindig is vágytam, és legnagyobb megdöbbenésemre azt mondtam, hogy nem érek rá, mert nem érdekel más, mint a földem baszkurálása.

Mi volt ez az ajánlat?

Egy gazdag tudós kért fel, hogy az egész házát fessem ki. Ez egy hatalmas murális munka lett volna. Amerikában minden a referencián múlik, és a legnehezebb az első munkát megcsinálni. Nekem ez lett volna az.

Fáradtnak, vagy öregnek érezte magát hozzá?

Nem, kiderült, hogy sokkal izgalmasabb Mezőszemerén lenni. Jó érzés volt, hogy végre ott jó, ahol vagyok. Egész életemben csak a jövő érdekelt. Amint elértem valamit, már nem is volt érdekes, még csak büszke sem voltam rá. Sokmindenre ezért nem is emlékszem. Ha ültem valahol, nem az érdekelt, hogy milyen szép helyen vagyok, hanem hogy hogyan lehetne azt megfesteni, vagy valamilyen performaszot csinálni ott. A folyamatos alkotni akarás egyfajta betegség, mert a boldogtalanságból fakad.

Szeretem a vidéki élet szabadságát, ahogy kimegyek éjjel, és odapisálok a mínusz tíz fokban a saját földemre. Ezt nem helyettesíti semmilyen sarok a városban.

Van még valamilyen elvárása egy-egy kiállítása kapcsán?

Jól kérdezed, már nincs. Annyi minden történt már velem, hogy pontosan tudom, bármit várok, úgyis más lesz. Mi történhet? Lehet, hogy eladok egy képet, vagy hármat, vagy egyet sem. Amit nem adok el, azt hazaviszem.

Van egy gigantikus festményem, amit '86 óta a Nemzeti Galériában tároltak, és amikor volt a Bizottság-kiállítás a Műcsarnokban, ezt a festményt elhoztam. Aztán később már nem vették vissza, úgyhogy ez a gigantikus mű most összetekerve rohad a fészeremben, lassan már szét is penészedik, dehát ki nem szarja le...

Milyen arányban vannak az eddigi életéban a tervezett és a nem tervezett dolgok?

Voltak olyan kitüntetett időszakok, amikor minden bejött. A legfantasztikusabb, legelképzelhetetlenebb dolgok. De egész életemben mindenért sokkal jobban meg kellett küzdenem, mint másnak, olykor három kört kellett futnom azért, amiért más csak egyet, vagy egyet sem futott. De amit nagyon akartam, az bejött. Volt olyan időszak is, amikor semmi nem sikerült. Most, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy semmit se akarok. Minden oké. Ha ez így marad, akkor is minden rendben.

Mi a terv a következő tíz évre?

Remélem, meghalok. Ha az most megtörténne, akkor az is kurva jó volna.

De ezt csak azért mondja, mert most éppen minden rendben.

Akkor meg minek várjak, amíg ez megváltozik. A múlt soha nem érdekelt, csak a jövő. Mostmár a jövő sem érdekel, a jelen viszont igen. Ráadásul egy olyan kort élünk, amikor ha történik valami, három perc múlva valami más fog.

Ha terve nincs, mi a vágya?

Hát a Katika. De ő most otthon van, és majd este hazamegyek hozzá.