Ömlik az eső, testek mozdulnak az ellenfényben, majd megszólal egy kórus. Körülölel az áramlás, a táncosok talpa alatt és a feje fölött is a víz az úr. Artus a MÜPÁ-ban.

Egyedülállóan látványos bemutatóra készül az Artus: A Müpa fesztiválszínpadán november 5-én újra bemutatják a CAFe Budapesten debütált, és a Nemzeti Táncszínházzal közösen életre hívott Cseppkánont. Az Artustól sosem állt távol a technika, a technológia, és az azzal való játék, most azonban egy egészen elképesztő esőztető és vízforgató rendszert építettek a darab kedvéért. A rendező ötletgazdával, az Artus szellemi vezetőjével, Goda Gáborral beszélgettünk.

A szakma és a kritika egyaránt nagy sikerként értékelte az októberi premiert, azt azonban lehetett tudni, hogy nem volt egyszerű a felkészülés...

Már az sem volt egyszerű, hogy a próbán egyben lássuk az előadást. Eleve nehézséget okozott, hogy a darab a MÜPA színpadára készült, tehát elvben minden próbát ott kellett volna tartanunk, de ez csak néhányszor sikerült. A darabnak négy szintje van: az elsőn ott vannak a táncosok, a tai chi-sok, a mozgás, a történések, tehát maga az anyag. A második szinten van egy nagyon erős zenei szövet, amit egy 18 tagú kórus ad elő. Ez nem csak azt jelenti, hogy nagyon komoly zenei hangzással dolgozunk, hanem azt is, hogy velük mint szereplőkkel is foglalkozni kell, hiszen végig ott vannak a színpadon. A harmadik szintet a vetítés alkotja, egy állandó videó-animáció, ami a szereplők mögött egy óriási vásznon fut. Ezt is nagyon nehéz folyamatosan próbálni, mert folyton újra kell programozni az animációkat. Ha valami nem tetszik, megnézzük egy laptopon, kijavítjuk, de mire ez kikerül a nagy vászonra, addigra sok minden megváltozik a többi síkon. A negyedik szintet az eső és a víz alkotja, ami bár erős és izgalmas közeg, de azért alaposan megnehezíti a munkát.

Ez az a szint, ami körülöleli az egészet...

Igen, gyakorlatilag egy medencében, vagy ha úgy tetszik egy tálcában játszódik az előadás. A vízben való próba önmagában nem okozott gondot, mivel az Artus stúdiójában is fel tudtuk állítani ezt a díszletet, így a szereplők korán megtapasztalhatták, milyen a vízben mozogni. De az esőztető rendszerrel csak a MÜPÁ-ban tudtunk próbálni, és ez mindent átírt. Nemcsak arról van szó, hogy a szereplők számára nehéz, vagy egyszerűen csak más zuhogó esőben játszani, hanem arról, hogy a fentről hulló víz megváltoztatja az egész képi világot. Amikor a bemutató előtt egy hónappal, először kipróbáltuk, gyakorlatilag az egész darabot át kellett alakítani. Kiderült, hogy az eső nem csupán egy elem, hanem egy olyan komoly tényező, aminek a hatására hihetetlen erő szabadul fel a színpadon. Az első esős próba után két érzés kavargott bennem: egyrészt le voltam nyűgözve, másrészt teljesen összeomlottam, mert kezdhettem elölről az egészet.

A fentről zuhogó víz csak később lett a koncepció része?

Igen, ez nem szerepelt a kezdeti tervekben. Először csak egy motivációnk, egy kiindulópontunk volt. Az Artusban egyébként is mindig úgy zajlanak az alkotói folyamatok, hogy nem a végeredménnyel foglalkozunk, nem a célt tartjuk szem előtt, ahova el akarunk jutni, hanem arra koncentrálunk, hogy honnan induljunk el. Van egy alapgondolat, de bármerre kanyarodhatunk. Próbálunk következetesek lenni, hogy a kiindulópont érvényesüljön az előadásban, holott rengeteg ötlet születik menet közben. Néhány elhal, vagy kiderül, hogy egy jól sikerült jelenet csak ugródeszkája egy másiknak, ami végül be is kerül a darabba. Folyamatosan, organikusan alakul az előadás... Az eső a félidőben született. Kiderült, hogy az „egy csepp – tenger – emberiség” analógiája annyira erős, hogy ezt egyszerűen csak így lehet megcsinálni. Persze a kitaláláshoz elég egy gondolat – a technikai megvalósításhoz több hónapos kísérletezés kell, ráadásul nem csak a látvány számít, hanem az, hogy biztonságos legyen, tehát a MÜPA berendezéseit se áztassuk szét.

Hány liter vizet használtok el egy előadáson?

Két köbméter, vagyis 2000 liter víz van a tálcában. Erre még folyamatosan, körülbelül 40 percen keresztül esik az eső, ami mennyiségében nem meghatározható, de mindenki el tudja képelni, milyen az, amikor 40 percig tart egy zivatar... Például Budapest közlekedése ilyenkor megáll. A játéktér egy körülbelül 130 négyzetméteres, nagyon finom, gumírozott medence. Nagyon vékony, fóliával, profin, de egyszerűen kialakított eszköz. Nem hibázhattunk: a színpad alatt ott van a MÜPA egész gépészete, tehát mindent 200%-os biztonsággal kellett megcsinálnunk. Az egy dolog, hogy a már eleve feltöltött víz ne folyjon szét, de ennél sokkal nehezebb volt azt megoldani, hogy a föntről lehulló eső ne tegyen tönkre semmit. A víz ráadásul a lámpák mellől esik, tehát az egészet úgy kellett kialakítani, hogy ne érje víz az elektronikai berendezéseket – ez egy nagy bűvészmutatvány volt. A darabot szeretnénk majd több más színpadra is elvinni, és előfordulhat, hogy nem mindenhol tudjuk ilyen könnyen felállítani az esőztető rendszerünket, de én bizakodó vagyok. Úgy találtuk ki az egészet, hogy beépíthető legyen a legtöbb színpad fölé. A premieren sok filmes és színházi szakember gratulált, azt mondták, hogy ilyen szép és élethű esőt még nem láttak sehol.

Hogyan állt össze a zene és a kórus?

Az előadás legutolsó zenei tételét Melis László írta, de nem ehhez a darabhoz, hanem még egy ’90-es évek eleji, Gyöngykánon című előadásunkhoz. Akkor egy gyerekkórus énekelte ugyanezt a dalt, köztük Philipp György is, aki ennek az előadásnak a zeneszerzője és az Á la cARTe kamarakórus vezetője – ők énekelnek a darabban. Amit gyerekként, 11 évesen énekelt, azt most, 22 évvel később, felnőtt emberként adja elő újra, mint zeneszerző.

A technika és színpadi világa a darab egyik érdekessége, de miről szól maga a történet? Sok mindenről van benne szó a víztől az áramláson át, egészen Hérakleitoszig és a kórusig. Mik a kapcsolódási pontok?

Az alapkoncepció szerint arra az analógiára támaszkodik az előadás, hogy ha egy cseppet egy embernek tekintek, a tengert pedig az emberiségnek, akkor kiderül, hogy egy csepp önmagában tud csak csepp lenni. Amint a tengerbe kerül, megszűnik mint indivídum, és már csak egységként létezik. Az embernek ez a fajta elkülönültsége, feloldódása vagy pusztán annak a megértése, hogy ő egy nagy egység része – ennek a filozófiája, átélhetősége az, amiről ez az előadás szól. Megpróbáljuk érzékelhetővé tenni azt a pillanatot, amikor az ember elkülönültnek érzi magát a több embertől, aztán felfogja, hogy ő egy nagy rendszernek az alkotórésze. Ráadásul maga az emberiség is egy másik, még nagyobb rendszernek a része... Ennek a transzcendens képnek az átéltetéséről van szó. Mert megérteni ezt még könnyű, de megtapasztalhatóvá tenni már sokkal nehezebb. Akár darabot csinálok, akár tanítok, mindig azt tartom fontosnak – és ez majd utal Hérakleitoszra is –, hogy a rengeteg ismeret, információ, amit tévesen néha tudásnak állítanak be, mindaddig nem ér semmit, amíg nem tud tapasztalattá, tettekké formálódni. Hérakleitosz ezt úgy mondja, hogy az ismerethalmaz nem tanít meg az értelemre. A tudást lehet halmozni, de sosem juthatunk a végére. Sokkal inkább az a fontos, hogy a megszerzett tudást át tudja-e alakítani valaki megélhető, személyes tapasztalássá, cselekvéssé. Mindannyian ismerünk okosnak kikiáltott embereket, akik az életben mégsem tudják alkalmazni az „okosságukat”, mert az általuk birtokolt ismeret nem válik értelemmé.

Honnan jött a darab másik fontos eleme, az áramlás?

A gondolatot én úgy fogom fel, mint egy folyót, aminek a partján ülök, és néha merítek belőle. Számtalanszor előfordul, hogy olyan dolgok jutnak az eszembe, amiket valaki már megírt, vagy például kiderül, hogy egyszerre többünknek is ugyanaz a gondolata van. Mert a gondolat nem egy személy találmánya, tulajdona – a gondolatok eleve léteznek a világban, melyek egyszerűen csak megtapadnak rajtunk, amikor merítünk a folyóból, amelyben áramlanak. Ezért tudunk magunkévá tenni egy több ezer évvel ezelőtti szellemiséget is. A darab készítése során arra is rájöttem, hogy már hosszú ideje párbeszédet folytatok Hérakleitosszal. Ezt persze furcsa kimondani, de mint kiderült, szinte folyamatosan olyan mondatokat írok, olyan előadásokat csinálok, amik mindig reflektálnak rá... Ez egyben egy furcsa időutazás is, bár az idő dimenzióján kívül esik. Ez a talán képzeletbeli, időn kívüli párbeszédfolyam adja a librettót, a kórus szövegét, ami elénekelve nem is annyira érthető, csak szavak, foszlányok jönnek ki belőle, de ez éppen elég. (Előzetesen egyébként megkapja a szöveget a közönség, akár az operában.) Számomra ez az előadás nagyon erősen zenei mű. Van benne egy antik felállás, egy kórus énekli meg a tartalmat, de ugyanakkor nagyon is kortárs, a mozgásanyag, a szituációk és a képi világ miatt. Ugyanakkor van benne egy másik ősi rendszer is, a tai chi. Hogy kerül ez ide? Nos, talán nem véletlen, hogy Lao Ce és Hérakleitosz majdnem egy időben éltek. Ugyanaz a kor, ugyanaz a szellem, amiben egyszerre találkozik két gondolkodásmód. Hérakleitoszban egyébként ott van mindkettő - elképesztő, hogy időszámítás előtti 500 körül hogy találkozhatott egy emberben az, amit a mai napig is keresnek, és próbálnak összeilleszteni, pedig már akkor és ott megtörtént: találkozott a Kelet és a Nyugat.

Októberben volt a premier, és november 5-én előadjátok még egyszer a Cseppkánont a MÜPÁ-ban. Mi lesz később?

A tervek szerint addig játsszuk, amíg van rá igény. Minden azon múlik, hogy mennyire kerül be a köztudatba ez a darab, mennyire fogékonyak rá a nézők. A Nemzeti Táncszínház, akivel közösen állítottuk színpadra a Cseppkánont, nagy fantáziát lát benne. A MÜPÁ-val először abban maradtunk, hogy lemegy ez a két előadás, a továbbiakat pedig majd meglátjuk, de amikor megnézték a főpróbát, rögtön felajánlottak egy februári időpontot is.

A november 5.-i előadásra jegyeket itt lehet vásárolni, illetve egy páros belépőt is nyerhet játékunkon!