A Fölszállott a Páva című népzenei tehetségkutató első évadjának szólótánc-győztese lesz a műsor gyerekverziójának egyik zsűritagja. Interjú Berecz Istvánnal.
Nehéz lesz döntést hoznod?
Voltunk a Páva-táborban és megnéztük a továbbjutókat. A szólótánc-kategóriában annyira jók a résztvevők, hogy ha a tizenkettőből bármelyik kettőt összepárosítom, nem tudom, melyik kezemet vágjam le. Közülük adásonként egyszerre három táncol majd, amiből egy juthat tovább, a végén pedig a tizenkettőből egy lehet csak győztes. Nem létezhet igazságos döntés, hiszen a különböző körülmények közül érkező versenyzőket nem lehet egy mérlegre tenni. Ott, ahol az állami nyelv a román és egy közösségben a pedagógus azért küzd, hogy a diákok ne felejtsék el a magyar nyelvet; vagy ahol sportcipőjük sincs a gyerekeknek, hogyan vegyék fel a versenyt olyan iskolákkal, amik jól működő menedzsmenttel, biztos anyagi háttérrel rendelkeznek, és a táncosoknak már a gyerekkorban professzionális légkört teremtenek?! A döntésbe akarva-akaratlanul is beszüremkedik egy-egy versenyző háttértörténete, és akaratlanul is beleszól a szakmai döntésbe. Egy zsűri akkor jó, ha lefektethető egy közös, mindenki által elfogadott szabályrendszer, amelynek következetes használata kiküszöböli az önkényt. És ezek jelen esetben a szakmai szempontok. De ahol a körülmények ilyen nagy különbséget generálnak, nem veszi-e be az ember akarva-akaratlan is ezeket a számításba?!
Huszonnyolc évesen olyan művészek mellett zsűrizel, mint Sebestyén Márta, vagy Sebő Ferenc. Mennyire érezted magad méltónak erre a feladatra?
Már a Fölszállott a páva második évadjára is felkértek, de akkor nemet mondtam, mert érdemtelennek tartottam magam rá. Aztán amikor a Gyerekpávával megtaláltak, úgy voltam vele, hogy ha így gondolják, akkor biztosan van létjogosultságom ebben a szerepben. Mellettem nyilvánvalóan nem a szakma lobbizott, hiszen a lefektetett fekete-fehér szabályok mást diktálnának. Az én felkérésem a laikus közönségnek szól; hogy léteznek fiatalok is, akik a népzenei kultúrára nem úgy néznek, mint amit múzeumba kell zárni, hanem az életük része. A Fölszállott a Páva első évadában versenyzőként azt mondtam: „Ez a műfaj nem vitrinbe való”. Ez a mondat végül hozzámtapadt, és szerintem ennek köszönhetem, hogy ilyen helyzetben találom most magam. Elsőre persze jogos lehet a kérdés, hogy mit keresek ebben a társaságban, de ez talán arra is rávilágít, hogy nemcsak a levéltárból elindulva a film-adatbázison keresztül lehet a népművészetet művelni, hanem benne élni fiatalként, és élvezni is.
Tanítasz néptáncot?
Szoktam tanítani, de nincs állandó csoportom. Rengeteg helyszínen, nagyon sokféle társaságnak tanítok táncot, és kifejezetten élvezem, ha laikus közönséggel találkozom, vagy olyan emberekkel, akiknek előítéleteik vannak a néptánccal szemben. Az életem úgy hozta, hogy nincsen saját csoportom - hol a Jogi Egyetem miatt alakult így, hol a Fonó miatt.
A Jogi diplomádat tudod most használni?
Nem nagyon.
Miért éppen a jogi kar mellett döntöttél?
Azért, mert kellett egy civil szakma, de a jogi diploma nekem nemcsak egy papír. A parttalanságra hajló egyéniség-fejlődésem szempontjából nagyon fontos állomás volt az életemben. Egy olyan, nélkülözhetetlen racionális tudomány, amely emberek együttélését próbálja korlátok közé szorítani. Egy idős az emberiséggel, nem ördögtől való dolog. De a jogász élete túl száraz ehhez a gyönyörű és kimeríthetetlen kúthoz képest, amelyet a tánc és a zene nekem jelent.
A Fonóban mik a feladataid népzenei-művészeti vezetőként?
Programszervezés, médiában való megjelenés, és különböző lobbitevékenységek. Többnek érezzük magunkat annál, mint hogy egy vidéki művelődési ház büdzséjével gazdálkodjunk. Szeretnénk, ha a főváros életében a táncház mozgalom egy sokkal komolyabb szintet érne el.