Sebő Ferenc munkássága nemzedékekre nyúlik vissza, a legfiatalabbak azonban csak a Páva zsűrijéből ismerik. Most újra ő lett a grémium elnöke, a színpadon viszont gyerekek vannak.

Kicsit meglepett, hogy végül én lettem, de megtiszteltetésnek tartom.

Kell egyáltalán elnök?

Persze, kell ogy valaki elvigye a balhét. (nevet) Volt már olyan, hogy azonos pontok jöttek ki két versenyzőnél és dönteni kellett. Nagyon kínos volt. Nem tudtuk mechanikusan eldönteni, ki nyerjen, így a zsűrielnök döntésére volt szükség. Ezért az előző Pávát nem Kubinyi Júlia nyerte meg, hanem Csizmadia Anna. Ráadásul a Kubinyi volt utóbb, és azután kellett dönteni, hogy ő énekelt, így még mindenki a hatása alatt volt. Nem kényelmes dolog.

Azért talán vannak örömei is ennek a feladatnak...?

Igen, például az, hogy az ország értesül arról, hogy van népzene, így egy csomó fiatal foglalkozni kezd vele. Ha csak a televízió egyéb műsorait néznék, azt gondolnák, hogy nem is létezik. Még a meglévő, régi ismeretterjesztő műsorokat se adják le, például az adatközlőkről készült portrékat. Én tizenöt évig voltam szerkesztő a Bartók Rádióban, és vannak olyan műsorok, amikről lassan csak én tudok. Érdekes szakadás történt az információáramlásban. A Pávában a zsűri tagjai és a versenyzők is olykor hivatkoznak nagy mesterekre, akiket sajnos már senki nem ismer, pedig rengeteg portréfilm készült róluk.

Ha ez a műsor nem létezne, hogyan népszerűsítenék a népművészetet?

Sehogy. A világ olyanná alakult, hogy ha valami nincs a tévében, az nem létezik. Ma már nem divat, hogy zenekarokkal zenefelvételt készítsenek. Beszélgetnek velük, és hoznak egy CD-t, amit lejátszanak a háttérben. Volt egy műsorom Martin György gyűjtéseiről, amit annak idején a Duna World-ben adtak le, ma meg nem látni sehol, pedig a Pávában szereplő fiatalok mindannyian hivatkoznak rá.

A Pávának mennyire kell követnie azt a trendet, amit a jelenleg futó féltucat tévés tehetségkutató is követ?

Semennyire. Kiderült, hogy az emberek kíváncsiak a tartalomra is, nemcsak a show-ra. Lehet látványos a színpad, ha nem viszi el a figyelmet, a tartalomról.

Az igényeket felmérve van ennek a műsornak hosszútávú jövője?

Mindenképpen, de elképzelhető, hogy nem ebben a formában kéne továbbcsinálni. Én a kvízműsorokkal is úgy vagyok, hogy elkapcsolok, mert semmi újat nem mutatnak.  De lehet, hogy az én nézeteim elavultak.

Élőben, kamerák nélkül lenne létjogosultsága a Pávának?

Én a versenyszellemért nem lelkesedem. Az egész táncházmozgalomnak az volt a lényege, hogy lehoztuk a színpadról, és átvittük a civilszférába. Színpadon volt eleget, utáltuk is. A rádió ugyan lejátszotta a népzenéket, de azok zagyva feldolgozások voltak. Egyetemistaként, ha igazi népzenét akartunk hallgatni, mentünk a Rádió Belgrádra. Már az elején szóltak, hogy ne próbálkozzunk ezzel, mert nem fog menni.

Mielőtt elkezdtük a Pávát, valaki azt mondta, „Na, Feri, most divatba hozzuk a népzenét.” Én erre azt mondtam, hogy negyven évet késtek, hiszen az már rég divatban van. Viszont a tanítványaimon is azt látom, hogy egyre inkább a színpadi szereplés fontos nekik. Azt, hogy a tácház-mozgalom olyan lett, amilyen, nagyon fontos döntéseknek köszönhettük. El kellett döntenünk, hogy nem a színpad miatt csináljuk, hanem kinyitjuk az ajtót, és beengedjük az utcáról az embereket, mert láttuk, hogy erre nekik van igényük. Hogy örült volna Kodály egy olyan lehetőségnek, amikor az emberek maguk akarnak valamit, amit így nem kell rájuk erőltetni az iskolában! A budapesti fiatalok elkezdtek táncházba járni, és egy idő után jobban táncoltak, mint a profik, akiket a koreográfusaik nem engedtek közénk. Már a szakemberek se hitték el, hogy ezt meg lehet tanulni, így nem is foglalkoztak vele, hogy tanítsák. Mint ahogy azt se hitték, hogy még van, ahol az eredeti formában éneklik a népdalokat. Idézgették Bartókot, Kodályt, csak azóta eltelt nyolcvan év. Mi pedig hályogkovács módjára felszakítottunk egy függönyt, amin kitódult ez az őrületes mennyiségű anyag.

Van még olyan, akire nyugodtan rá tudnák bízni, hogy továbbmentse az eredeti népi kultúrát?

Az a generáció gyakorlatilag kihalt.

Akkor mi lesz?

Az, amit mi megcsináltunk. Az oktatást megszerveztük, rengeteg felvételt összeszedtünk százötven év gyűjtéséből; a technikákat el tudtuk lesni, láttunk még táncházat. Ez egy hosszú folyamat, aminek az élvonalában nem magamat látom, hanem Vikár Bélát 1896-ban, aztán jött Kodály és Bartók, az ő tanítványaik, egészen Martin Györgyig bezárólag, aki a néptánckutatást fejezte be. Ebből a kész anyagból tudtunk mi is dolgozni. Viszont most már százezrével vannak fiatalok Magyarországon, akik a népi kultúrával foglalkoznak, és nagyon színvonalasan csinálják. Megérdemelnék, hogy róluk is készüljön egy műsor.