November 6-tól élő adásokkal jelentkezik a Gyerekpáva, mi pedig kihasználjuk az időt, és addig is bemutatjuk nektek a zsűri tagjait. Interjú Eredics Gáborral.

Talán én vagyok az egyik legaktívabb zsűritag a táncház-népzenei mozgalomban. Húsz évig dolgoztam a Magyar Művelődési Intézetben (ma Nemzeti Művelődési Intézet), ahol a táncház-mozgalom szakmai fejlesztése volt a feladatom. Voltak pályázatok, melyek eredményeképpen a sikeres pályázók lemezfelvételt, vagy rádiómegjelenést nyerhettek. A mai fiatalok arra emlékezhetnek, hogy Halmos Béla és Sebő Ferenc elindították ezt a mozgalmat. Rengeteg minősítő rendezvény és népzenei találkozó volt abban az időben, s mindig a zenéhez, tánchoz, néprajzhoz értő szakembereket hívtak a zsűribe. Így rengeteg jó tanítómesterrel találkozhattam - Vásárhelyi Lászlóval, Petrovics Emillel, Andrásfalvy Bertalannal, Baksa Katalinnal, Vargyas Lajossal… Volt amikor felnőtekkel, máskor meg ifjúsági, vagy gyermek-együttesekkel találtam szemben magam.

Hol van a legnagyobb szükség arra, hogy a táncház-mozgalmat  népszerűsítsék, és hol magától értetődő, hogy a mai napig a kultúra része?

Az volna a legjobb, ha a népi kultúra a mindennapok használati eszközévé válna. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos, hogy a legnevesebb koncerttermekbe is eljusson. Sok-sok nemzedéken át ez is a művészi megnyilvánulás lehetőségét kínálta. Ha az anyanyelvi kultúra részeként kezeljük, akkor az az előnye, hogy nem csak verbálisan tudjuk magunkat kifejezni vele. Az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy itt a Kárpát-medencében erős tudományos háttere van a néptánc- és a népzenekutatásnak, mert tudjuk, mit veszíthetünk ennek hiányával. Európa szerencsésebbik felén, ahol a polgárosodás hamarabb ment végbe, hamarabb el is söpörték ezeket a hagyományokat, amiket csak könyvtári kutatások segítségével lehet rekonstruálni. Nálunk pedig egy élettel teli tradíció tudott még megnyilvánulni. Azonban az a tendencia, hogy a zene és a tánc hagyománya is öröklődni tud egyik nemzedékről a másikra, megváltozott. Mi azt akartuk, hogy ez ne így legyen, és a népi kultúra intézményesülhessen, így nálunk a néptáncot és a népzenét alapfokon és felsőfokon is van lehetőség tanulni. Az volna a legszerencsésebb, ha a hétköznapi fogyasztási cikkeink között szerepelne a néphagyomány, és úgy tudjunk közel kerülni ehhez, hogy az anyanyelvi kultúránk részévé válva saját önkifejezésünknek is lehetőséget adjon.

Öt gyereke van. Ők is tanulják a népi hagyományokat?

Mind az öten tanulnak népzenét, és a kisebbek közül talán a zenei pálya is felvethető, de a szélesebb családi körben többen is ott kötöttek ki. A Söndörgő együttesben például négy unokaöcsém játszik.

Ez családi szinten elvárás?

Nem, de mivel a bátyáméknál volt egy próbatermünk, a gyerekeinknek teljesen természetes volt, hogy népzenét hallanak, s egy idő után hangszert fogtak. A Söndörgő együttes is azokon az esztétikai elveken indult el, amiket tőlünk tanultak, kicsit másképpen gondolkodva, a saját korosztályuknak és közönségüknek megfelelően. Nem volt elvárás, de biztos észrevették, hogy örülünk annak, hogy ezen a nyomvonalon haladnak.

A Söndörgő tagjai a szó jó értelmében vett világsztárok, a legnagyobb nemzetközi fesztiválokon lépnek fel, sok százerezer ember előtt. Éredemes megnézni a rólük készült filmet!

Gyerekeket mennyiben más zsűrizni, mint felnőtteket?

1976-ban magam is részt vettem a Ki mit tud?-on. Számomra feledhetetlen volt, és így a verseny másik oldalt is megtapasztalhattam. Az, hogy gyerekeket taníthatok, az életem részévé vált. Szeretem a tehetség megnyilvánulását, a felfedezésében pedig szeretek részt venni. A zsűri feladata leginkább az, hogy megtalálja azt a segítő hozzászólást, amivel előre lehet mozdítani egy versenyzőt. Ha egy éneknél a hang tisztasága nem tökéletes, nem feltétlenül azt kell kihangsúlyozni, hogy milyen hamis volt. Amikor valaki előadóként kiteríti a lelkét, az egy érzékeny lelkiállapot, de ez ugyanakkor elvárás is. Ha a zsűrinek valamilyen javaslata van, azt is ennek a lelkiállapotnak megfelelően kell kommunikálni, hogy az számára befogadható legyen. Nem arról van szó, hogy a rosszat is agyondícsérjük, mert az álságos lenne, de úgy kell megfogalmaznunk a véleményünket, hogy az a gyermek lelkét építse és szakmailag is fejlődni tudjon, illetve hogy hozzásegítsük egy megalapozott önismerethez, még akkor is, ha az „csak”egy verseny.