Ritkán előz meg akkora várakozás lemezt ma, mint amekkora a Tame Impala aktuális albumának terített meg, és bár a Currents elsőre nem üt nagyot, idővel szépen elhessegeti a panaszfelhőket.

A Tame Impala már-már papírformaszerűen mutatja be, hogyan lehet manapság fű alatt lappangó zenekarból kvázi-szupersztárrá válni mind a karrierlépések, mind pedig a művészi output tekintetében. Kevin Parker egyszemélyes játszóterének 2010-es bemutatkozásának kásásra kevert, a későbbi anyagokkal szembeállítva érezhetően lo-fistább megközelítése mindössze egy szűk elit érdeklődését keltette fel, a két évvel későbbi Lonerism súlyosabb és jelentőségteljesebb hangvétele pedig kereskedelmileg és kritikailag is érezhetően nagyobbat durrant. Erre az egyenesre illeszkedve a Currents logikusan vezeti be a kísérletezőbb megszólalást, és magától értetődően röpíti oda a projektet, hogy a Billboard 200 negyedik helyéig kapaszkodjon. De vajon megérdemelten? A pálfordulásként számon tartott, a gitár helyett a szintetizátorra támaszkodó sound nem feltétlen jelöl populárisabb irányt, mint ahogy a 7-8 percesre húzott kislemezek sem a rádiókra vannak szabva, viszont ennek tudatában is talán ez a talán leginkább tisztára szűrt, legegyértelműbb Impala-mű, ami viszont még így sem nyerheti el mindenkinek a tetszését. Jellegtelen és terjengő, az alapvető pozitív élményeken túl nem sokat nyújtó átlaglemeznek tartottam én is jó darabig, és kissé ésszerűtlenül pont egy fantasztikus koncert kellett ahhoz, hogy tisztelettel tekintsek rá, azóta viszont ideális pajtásnak bizonyult, főként a bódítóan kaleidoszkopikus kimunkáltság, valamint az olyan szívmelengető slágerek, mint a The Moment miatt. Elephant persze nincs, mint ahogy Alter Ego sem, de egy szépen körbeérő mondatként akkor is számos élethelyzetben alkalmazható, ha előtte ismerted a formációt, és akkor is, ha nem.

85%