Ingben-zakóban fellépő szívdöglesztő huszonéves pasi, akinek még Macbookja is van! East India Youth igazi főnyeremény, de nem csak külső jegyei miatt.
Alapvetően elégedett vagyok az életemmel, vannak jó munkahelyeim és lakótársaim, plusz még a suli is megy; az viszont kicsit zavar, hogy nem tudok zenélni, főleg akkor, amikor megnézem, hogy az East India Youth néven tevékenykedő William Martin Doyle ugyanúgy a Loveless évében született, mint én. Ezek szerint már simán kéne legyen egy Mercury-díjra jelölt debütlemezem, egy frankó szerződésem a végeláthatatlanul menő XL 
Recordings-zal, egy jól dokumentált találkám Brian Enóval (Brian Enóval!!4), és természetesen egy brit top 50-es második albumom - ami mellesleg nem is rossz. Egy ideje bajban vagyok azzal, hogyan írhatnám le kellő pontossággal Doyle zenéjét, a kellő pontosság pedig itt azt jelenti, hogy olyan egyszerű műfaji kifejezésekkel, mint dallamos elektropop, vagy szintizene, de klubos arcéllel, anélkül, hogy erről senkinek se a Chvrches vagy a Swedish House Mafia ugorjon be. Ennyiből érezhető, hogy alapvető paneleit tekintve (dallamos elektropop; klubos arcélű szintizene) nem egy nagy dolog az EIY, amikor a fűszereimnek eszkábáltam dobozt, vagy épp pestre kocsikáztam föl, mégis minden egyes számnál a légkondis homlokomra csaptam, hogy hű, ez mennyire jó. Az analitikus, objektív módszertan sem vezet sehova, a brit ifjú ugyanis egyszerűen csak kellő arányérzékkel egyensúlyoz a melódiák és a lüktető ritmika gerendáján úgy, hogy semmi világmegváltót ne érezzünk a hirtelen kisütött második korongja közben, csak pont azt, hogy az összes dal tökéletesen rendben van. Kellően rétegelt, kellően szolid és fülbevaló szórakozás porszívózáshoz, turkálóba járáshoz vagy csak könnyed műélvezethez.
82%
