Fél tucat évet kellett várni a HEALTH soron következő nagylemezére, de sajnos nincs az a mágia, aminek hatására igazán megszeretnénk a Death Magic-et.
Van valami megmagyarázhatatlanul hátborzongató az egész HEALTH jelenségben onnantól, hogy teljesen különböző rasszú, stílusú, arcszőrzetű és személyiségű emberek teszik ki azon keresztül, hogy a csapat idegbeteg-neurotikus neo-no wave-progtól eljutott a klubkompatibilis technóig egészen odáig, hogy valamelyik tag 100%-ra játszotta ki a Red Dead Redemptiont, ami Rockstar Games fejlesztésnél (gondoljunk csak valamelyik GTA-ra) embert próbálóbb feladat, mint frusztráció nélkül lediplomázni az ELTE-n. A kezdeti lendületből kirázott két album óta azonban kicsit megtorpant a társaság a sorlemezek tekintetében, és bár a Max Payne 3 videojáték 
(szintén Rockstar-fejlesztés) soundtrack-lemeze a hagyományos aláfestő zenékkel (értsd: uncsi ambient) ellentétben kizökkentően hasonlított egy teljes értékű albumra, azért mindenki a hivatalos megjelenésért szorított egészen hat esztendeig, eddig tartott ugyanis, amíg összefércelték a Death Magicet. Ez persze hosszú idő, viszont egy nagyszerű anyaggal simán lehet kárpótolni érte, az viszont a HEALTH-nek nem sikerül, pedig nem lett rossz az korong, csak kicsit összefüggéstelen és a vártnál kevésbé érdekfeszítő. Minden korábbinál agresszívebben elektronikus és poposabb ló fekszik a boncasztalon, ami a hidegrázós szintetizátor-szellemek és a döngölő kalapácsritmusok hatására felvillanyozóan indul, és szó se róla, megvannak a maga pillanatai mind a melódiák, mind a körítés tekintetében. Ez azonban nem szárítja fel a könnyeinket a több mint fél évtizedes böjt után. Most dalonként végigpörgetve az emlékeimnél kellemesebbnek tűnik az eredmény, viszont ezt fogjuk rá a rövidtávú nosztalgia-effektusra, ha létezik ilyen, ha nem, és hallgassuk meg a New Coke-ot derékba törő effekttömböt. Ha olyan hatású lenne az egész, mint az a pár másodperc, egy szótag erejéig sem panaszkodnánk.
75%
