Mindenkinek van egy Hamlet-története. Ebből indult ki Alexis Latham, amikor négy színészt arra kért, mesélje el a sajátját. Interjú Elek Ferenccel.

Hogyan ítéltétek meg: elkészült az előadás a bemutatóra? 

Az alternatív színházaknak az a sajátossága, hogy soha nincs egy produkcióra annyi idő, pénz és próba, amennyire szükség volna. Időbe telik, mire azt mondhatjuk, hogy elkészültünk. A H@mletet havonta egyszer, vagy kétszer tudjuk majd játszani, lesz rá alkalom, hogy még dolgozzunk rajta. Nincs mögöttünk írott színdarab, improvizációk alapján készült az előadás, és az így született szövegeket fésülte össze Garai Judit. A rendező, Alexis Latham szerette volna személyessé tenni az egészet, így a hamleti dilemmához hasonló helyzeteket kellett keresnünk a saját életünkben, melyeket végül fel is használtunk. Én utólag picit szégyelltem magam.

Miért?

Úgy meséltem el a történetemet, az apámmal való találkozást, ahogy az gyerekkoromban megtörtént. De amikor megnyílsz, nem biztos, hogy mindent el kell mondanod a társaidnak. Persze tudjuk, hogy a színészek - vagy általában a művészek – gyerekkora nem mindig rózsás, ezért van honnan meríteni.

Az előadás gerincét adó személyes monológoknál pár percnek el kell telnie, hogy rájöjjünk, valóban a Ti történetetekről van szó. Ez szándékos?

Igen, ezért tetszett nagyon ez a koncepció. Amikor nyáron megkeresett Alexis, hogy lesz egy Hamlet-előadás, amiben számít a munkámra, felcsillant a szemem. Gondoltam, biztos abból a hamleti mondatból indult ki, hogy „Tikkad, mert kövér…” Ezt ki szokták húzni, mert általában Hamletet szép és sovány színészek játsszák  Valószínűleg Shakespeare idejében egy korpulensebb, neurotikus fickó volt a cínszereplő. De nem ez a lényeg: az ötlet az volt, hogy Hamlet egy kanapén éli az életét, egy virtuális világban, ahová menekül. Ez nekem tetszett, mert nagyon passzol a korunkhoz – velem az élen, hiszen ahogy felszállok a metróra, veszem elő az okostelefont. Dolgozom már rajta, hogy ne így legyen, persze az egy másik kérdés, hogy érdemes-e fölnézni.

Hány éves vagy a darabban?

Nem tudjuk az igazi életkorokat játszani, mert Szalontay Tünde - aki fiatalabb nálam - játssza az anyukámat, Chován Gábor, aki szintén fiatalabb, a nevelőapámat. Én a saját koromból dolgozom (ebből a huszonháromból, amennyi most vagyok). De ez teljesen mindegy, próbálok jelenidejű maradni a szerepben.

Szerinted a Hamletet meg lehet aktualizálás nélkül rendezni?

Minden kornak megvan a maga Hamletje, mivel a problematika általános, nem kell azon erőlködni, hogy aktuális legyen. A Hamlet azért aktuális, mert mindig felépítünk egy másik valóságot, ami nem az, amiben élünk.

'98 óta vagy a Katona József Színház tagja. Gyakran elkívánkozol?

Nekem a Katona az anyaszínházam, ott vagyok otthon. De ezzel együtt nagy szükségem van arra, hogy máshol is dolgozhassak, s mivel munkamániás vagyok, ha az időm engedi, megyek, amikor hívnak. Nekem ez nagyon fontos, mert kiegészít. Szeretek improvizálni, improvizációs műsorokban részt venni.

Az improvizáció egyébként mennyire van jelen a munkádban?

Amikor van egy konkrét darab, akkor kevésbé szeretem a szöveges improvizációkat. Van egy módszer, melyben úgy improvizálnak a színészek egy megírott jelenetre, hogy még nem tudják a szövegét. Ebben én nem hiszek, mert a színdarab le van írva, mint ahogy az is, hogy mit kell majd játszaniuk a színészeknek. Szerintem ez egy becsapás, érdemesebb az írót megfejteni, inkább a szövegen kell dolgozni. Ha a Hamlet kapcsán csinálunk egy előadást, minden belefér, hiszen az eredeti helyzetekre dolgozunk. Én ráadásul szerelmes is vagyok az Arany János-fordításba.

Játszottál már Hamletet? 

Igen, Réthly Attila rendező vizsgaelőadásában, még főiskolás koromban. Egy felvonást csináltunk meg. Én voltam Hamlet - nyilván Attila is a „Tikkad, mert kövér…” mondatból indult ki.

Ez zavar Téged?

Hogy kövér vagyok? Egyáltalán nem, ez a helyzet. De tudod, vannak ezek a szerep-sztereotípiák, hogy Hamlet feketében jár, szép, magas férfiak játsszák - ami egyébként teljesen rendben van, hiszen muszáj velük menni és beléjük szeretni. Az én esetemben nyilván nem ez volt az elsődleges szempont, inkább az, hogy megmutassuk egy befelé forduló ember életét. Bár túl direktnek tartotta a rendező, én nagyon szerettem volna, hogy csokipapírok vegyenek körül. De lehet hogy az tényleg sok lett volna...

Érezted valaha azt, hogy a csúcson vagy?

A 2010-es év nagyon jól sikerült, a Köntörfalakért megkaptam  a Legjobb férfi alakítás díját is a Filmszemlén, ami persze mámortó volt. Ekkor lettem Jászai-díjas is, nagyon büszke vagyok rá, mert ez egy teljesen politikamentes, szakmai kitüntetés. De a földön járok és tudom, hogy mennyi minden múlik azon, hogy az embert megtalálja egy jó szerep, és hogy azt el is tudja játszani.

A Scallabouche társulat mennyire köt le?

Ez volt az első produkciójuk, amiben játszottam, ha hívnak és lesz időm, nagyon szívesen dolgozom velük újra. de ez mind attól függ, hogy az anyaszínházamban mennyire leszek elfoglalt. Nehéz most az alternatív színházaknak, de nagyon keményen dolgoznak, s ha bemész például a Jurányiba, láthatod, milyen lelkesen csinálja mindenki. Én sem játszom másképp', mint a Katonában, próbálom hozni ugyanazt a színvonalat. Ha egy előadás úgy készül, hogy a résztvevők félvállról veszik, az luxus.

Hagytál már ott produkciót emiatt?

Igen, a '90-es évek elején, amikor még fiatal voltam és nagyképű. Úgy éreztem, hogy kihasznál bennünket a rendező. Be kellett állnunk egy merevített képbe, s azt mondta: „Kérlek, álljatok be és most legyen az, amit én szeretnék, mert ezt akár viaszbábuk is játszhatnák.” Nekem ez annyira fájt, hogy eljöttem. Ma már nem tennék ilyet, akkor se ha más lenne a véleményem. Inkább körültekintő vagyok, mielőtt elkezdek dolgozni. Alexis-szel azért volt nagyon jó a közös munka, mert ő egy úriember, és mi színészek is elmondhattuk, mit gondolunk.

(A beszélgetés a Trend FM Kultúrpart című műsorában hangzott el 2015. november 18-án.)