Egyre nő az izgalom, a zsűrinek is egyre több a dolga. Tímár Böske mégis időt szakított ránk, mi pedig a kezdetekről, és a zsűriben betöltött szerepéről kérdeztük őt.

A Csillagszemű Gyermektáncegyüttes révén rengeteg gyerek került ki a kezei közül. A Gyerekpáva zsűritagjaként el tudja kerülni a sajátjaival való összehasonlítást?

Nem tudok elvonatkoztatni tőle, de nem is hasonlítok össze senkit senkivel. Ez a rengeteg tehetséges gyerek, akit itt látunk - akik nem kerültek képernyőre, azok is ugyanilyen jók -, akár közvetett formában, vagy közvetlenül, a Timár-módszernek köszönhetően már nagyon korán megismerkednek a népzene és a néptánc világával. Ha azon nevelkedik egy gyerek, nemcsak tehetséges és magas színvonalú közvetítője lesz a műfajnak, hanem jobb felnőtté is válik. Nemhogy nem hasonlítom össze őket, hanem örülök e módszer elterjedésének. Ezekre a gyerekekre ugyanúgy nézek, mintha a saját műhelyemből kerültek volna ki. Nagyon színvonalasnak tartom a felhozatalt. A népzenei kultúrkör egy nagy család, és örülünk annak, hogy most már országos szinten fontossá vált a néptánc kisgyerekkortól való tanítása.

Ön tizennégy éves koráig állítólag nem is tudta, hogy létezik néptánc. Utóbb nem érzett emiatt hiányt?

1970-ben még egyáltalán nem volt elterjedt, hogy gyerekeket tanítsanak néptáncra, ami később sem Budapesten, hanem vidéken kezdődött el. Ennek az első úttörője Nagy Albert volt, aki Szegeden épített ki egy olyan rendszert, amit aztán a felnőttképzésben is alkalmazni tudtak. Miután véletlenül a Bartók Béla Táncegyüttesbe csöppentem, azért sem volt hiányérzetem, mert mindenki abban a korban kezdte el a tánctanulást. Szerencsés vagyok, mert 1972. május 6-án a legelső táncházban is ott lehettem. Timár Sándor volt a tánctanító, Sebő Ferenc, Halmos Béla és Éri Péter pedig hárman alkották a zenekart. A táncház-mozgalom azért fontos a mai napig, mert az emberek megismerkedhetnek a mozgáskincsünkkel. Ez pedig nincs korhoz kötve, és soha nem késő elkezdeni.

Miben különbözik a korai gyermektánc-oktatás a felnőttképzéstől?

Minden kortól lehet eredményesen táncot tanítani, ez biztos. De a Timár-módszernek az a lényege, amit Kodály Zoltán is vallott: a gyermek zenei nevelését már az édesanyja hasában el kel kezdeni. A gyermek pici korában a legnyitottabb, mindent befogad, amit kap. Nagy a felelősség, hiszen a rosszat éppúgy. Olyan természetesen szívja magába a tudást, hogy akár városi körülmények között is megvalósítható mindaz, ami a generációkra épülő nagycsaládos rendszerben, a második világháború előtt megvalósítható volt vidéken. Beszélni is észrevétlenül tanultunk meg, minden erőszak nélkül. A művészet erejével kell tanítani a gyereket, s ha az a művészet a nemzeti kultúrájának része, csak hab a tortán. Felnőttkorban másképp van minden, hiszen már kevésbé befogadó az ember, ezért leginkább az észre és az értelemre kell koncentrálni.

Ez a műsor közelebb hozza majd a fiatalokhoz a hagyományainkat?

A felnőtt Páva is megragadott olyan közönségrétegeket, akik azelőtt csak nagyon keveset tudtak a népzenei hagyományokról. Bízom benne, hogy a gyereknézők közül is lesz majd olyan, aki, bár eddig nem gondolt arra, hogy a néptánccal foglalkozzon, talán ezután elgondolkodik rajta. Egy ilyen tehetségkutatót végignézve mindenkinek lesznek kedvencei, akik példát mutathatnak. Ez egy olyan fórum, ami betekintést ad a közönségnek a néphagyományok világába.

A zsűritagokkal milyen a kapcsolata?

Nagyon régi. Sebő Ferencet tizennégy éves korom óra ismerem, esküvői tanúnk is volt. Sebestyén Márta kislánykori barátnőm, szintén a Bartók Együttesben táncolt. Eredics Gábort fantasztikus népzenésznek tartom; Berecz István pedig már az új generáció tagja, de őt is jól ismerem… Családias a légkör, mindenki dolgozott már mindenkivel, és a saját területén mindeki valami olyat alkotott, ami fontos volt egy ilyen tehetségkutató létrehozásában.

Ha vita van, az miről szól?

Kizárólag arról, hogy betegei vagyunk annak, hogy ki kell valakit tenni. Nem is vita ez, csupán megpróbálunk szakmailag alátámasztani egy-egy döntést. Van, amikor nyugodtan továbbjuthatna két olyan versenyző, akik közül egynek mennie kell. Inkább kínlódás ez, de közben mindenki próbál hozzájárulni a tudásával ahhoz, hogy a lehető legigazságosabbak legyünk.

Mint zsűritag, izgul egy-egy adás előtt?

Nem, de mivel nagyon rövid idő áll rendelkezésünkre elmondani egy-egy gyereknek az útmutatást, megpróbálok arra koncentrálni, hogy abban a rövid időben meg tudjam fogalmazni, miért jó az, amit csinál. Ha már eljutottak idáig, kapjanak egy olyan útravalót, ami számukra hasznos. Ez nem könnyű, hiszen ott ketyeg az orrunk előtt az óra.