A hidegháború melegszívű pillanatai, avagy egy film, ami a töriszakosoknak is érdekes, ám igazán azoknak tetszik majd, akik szerint nem baj, ha a moziban a jó emberek még jobbnak tűnnek. A Kémek hídja Steven Spielberg legsikerültebb rendezése a Kapj el, ha tudsz óta.
Az persze merő véletlenség, hogy abban is játszott Hanks, játszott ő aztán még a Terminálban is – bűbájos volt, de inkább hagyjuk. Mármint azt a filmet. Bár, Tom Hanks eleve olyan színész, aki miatt majdnem bármikor, bármit. S ahogy öregszik, egyre inkább olyanabb lesz. Milyenebb? Hát, maga a két lábon járó megbízhatóság és sárm, a hollywoodi sztár, akiről a vásznon kívül is elhisszük, hogy kijárná nekünk a szabadságot. S nem is az a lényeg, hogy esetleg nem járná ki, hanem az, hogy hihető az imidzse. Spielbergről meg már majdnem elfelejtettük, hogy ő nem csak Steven Spielberg, a nagy öreg, akinek valamennyire minden filmje esemény, de kábé annyira, mint egy feszengős iskolai ünnepség, ahol az igazgató saját magát köszönti fel, hanem az a Steven Spielberg, aki nagyon tud filmet csinálni. Olyan igazit. Ami nem csak egy tépelődős vagy akciózós érzelmi attak, esetleg színes képeskönyv vagy ömlengős történelmi megemlékezés, hanem olyan, mint egy jó mozi: ami behúz, szórakoztat – s csak utána, illetve mindezekkel együtt szónokol.
Hogy miről? Arról leginkább, hogy még a hidegháborús években is akadt egy férfi, aki meglátta a parától az embert. James B. Donovan ügyvéd volt, mégpedig sikeres – de aztán ráosztották Rudolf Abel (az egészen fantasztikusan finom tehetségű, leginkább színházi színészként ismert brit Mark Rylance) védelmét, aki nem volt épp népszerű az Egyesült Államokban, hiszen a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben a szovjet kémeknél legfeljebb csak a szovjet vezetők voltak gyűlöltebbek arrafelé. Donovan megkedveli Abelt, mert egyenes és szellemes ember – és persze azért, mert Donovan is az. És hisz Amerikában. Abban, hogy ott nem végzünk csak úgy ki egy spiont se. Meggyőzi a bírót, hogy Abel ne kapjon halálbüntetést, mert mi lesz akkor, ha a ruszkik is elkapnak egy amerikai kémet? Kire tudják majd elcserélni? S micsoda fordulat: nem sokkal később a ruszkik el is kapnak, illetve le is kapnak egy kémgépet, méghozzá azt a bizonyos U2-est, amiről aztán évtizedekkel később egy eléggé népszerű ír zenekart is elneveztek – plusz még egy amerikai diákot is elkapnak tartalékba, aki az épp épülgető berlini fal rossz oldalán mászkált. Donovan elindul hát Kelet-Berlinbe, hogy a CIA igazából haszontalan segítségével tárgyaljon, cseréljen, s hazahozza a fiúkat.
Hazahozza? Nem kérdés! Látnunk kell, hogyan? Látnunk, bizony. Spielberg és elmaradhatatlan operatőre, Janusz Kaminski persze úgy odarakja a miliőt, ahogy azt kell: spielbergesen. Az amerikait is meg a keletnémetet is. (A nagy trióból John Williams igazoltan volt távol: betegeskedett és egy bizonyos Erő ébredése is eléggé lekötötte a legendás zeneszerzőt. Thomas Newman ugrott be a helyére.) A haza legalább fátyolosan napsütéses (minimum!) a kommunizmus minimuma meg az, hogy vagy a hó esik, vagy éjszaka van. Ennyi hatásvadászat még megengedhető, pláne, hogy bár lehetne Spielberg filmjével vitatkozni, csak minek. Vitatkozik benne Hanks eleget, hosszasan érvel a többiek ellenében – de mindenkit meghallgat. Ahogy az egy jó emberhez illik. Aztán mondja és mondja és csak mondja a magáét, de nem csak hittel mondja, hanem szellemesen és szerethetően is. Egy jólelkű, racionális álmodozó ez a Donovan, akin igazából sehol se találnak fogást: otthon se, meg a lehangolóan fakó berlini télben se. Ezért tud ő igazi hőssé válni. S ezért lett aztán az igazi Donovan specialistája a hasonlóan tárgyalásos, „embercserés” ügyeknek.
A politika bonyolult dolog, az emberség ennél sokkal egyszerűbb, még ha nem is hisszük – állítja Spielberg, s ezzel az állításával nem lehet nem egyetérteni. Csak ahhoz kellenek ám az olyan pasasok, akik nem csak az adott ügybe, de bizony a híd végére is odaállnak! Mint amilyen Donovan! De leginkább Tom Hanks!
