Csináld magad a zeneiparban, avagy miért nem elég, ha egy zenész csak a zenéléshez ért? Clay Ross-szal, a Matuto zenekar alapítójával Budapesten beszélgettünk.
Egy konferenciára hívtak meg, hogy képviseljem a DIY-művészeket (Do It Yourself – csináld magad), akik önmagukat menedzselik. Ez egy új mozgalom, ami kiváltképp a világzenei szcénában hódít. A zenészek egy ilyen találkozó alkalmával kapcsolatokat tudnak teremteni, ami értelemszerűen növeli az esélyeiket a piacon. A művészek gyakran abban a tévhitben élnek, hogy egyedül a művészetükre és a zenéjükre kell koncentráljanak, és majd egy menedzser, vagy egy kiadó mindent meg fog tenni értük. Ez sajnos nem teljesen így van.
És neked ez bejött?
Abszolút! A rengeteg befektetett energia meghozza a gyümölcsét. Van mit megosztanom másokkal, és ez elegendő ahhoz, hogy sikeresnek érezzem magam. Nem mellesleg, nagy szükség van a párbeszédekre. Nem tudom, itt Európában hogyan tanítják meg az embereket a pénzügyi felelősségtudatra, de Amerikában ennek kiemelt szerepe van, főként a művészvilágban. Ha pénzről van szó, a művészek legtöbbször rossz döntéseket hoznak, mert azt gondolják, a pénz nem fontos. Pedig a pénz elsősorban nem a hatalmat, hanem a szabadságot jelenti . Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Tudod miért van a Carnegie Hall? Andrew Carnegie a maga idejében a legbefolyásosabb amerikai üzletember volt. Konkrétan kisajátította az acélipart. Ma már ennek a lehetőségét törvények tiltják, de ő még megtehette. Nagy szerencsénkre zenerajongó volt, így megépíttette a Carnegie Hall-t, ahol többek között én is zenét tanítok. Máskülönben ki tudja, az a pénz hol lenne.
Sok idődet elveszi az oktatás?
A Matuto gyakorlatilag egy party-zenekar. Semmi másról nem szól, mint embereket összehozni és örömet keresni a közösség erejében. Az oktatási projektünk szerteágazó, tíz éve dolgozunk a Külügyminisztériumnak, mint kulturális nagykövetek, workshopokat tartunk és zenét tanítunk a világ minden részén… Ha úgy vesszük, ez a mi társadalmi felelősségvállalásunk.
Megélsz ebből?
Nem halmozok fel dollármilliókat, de megélek a zenélésből. Szerencsés vagyok, dalokat írok, amiket különböző fórumokon adok elő, fesztiválokon, klubokban, kulturális intézményekben, vagy amerikai nagykövetségeken. Sokrétű életem van, jól keresek, de ez nem ugyanaz, amiről a legtöbb gyerek álmodozik. Sráckoromban eldöntöttem, hogy zenész leszek, aztán az érettségi után pszichológus akartam lenni, mert szeretek emberekkel foglalkozni. Elvégeztem egy pszichológia-tanfolyamot, s rájöttem, hogy ez iszonyú kemény, rengeteget kell tanulni. Viszont ahhoz, hogy jó zenész légy, ugyanannyit kell beletenned, és nagy erőfeszítések árán tudsz csak eljutni oda, ahova szeretnél. Tök mindegy, mit csinálsz, kitartónak kell lenned hozzá. Én abban szeretnék segíteni az embereknek, hogy ezt megértsék, és ne féljenek nehéz döntéseket hozni az életükben. Nem feltétlenül ugyanazt éred el, amiről naivan, fiatalon álmodsz, de ez nem jelenti, hogy rossz sorsod lesz, sőt, talán olyan sikereid lesznek, amilyenekre nem is gondoltál. Gandhi ügyvéd akart lenni, de esélye sem volt rá, akármilyen keményen dolgozott érte. Így lett belőle az a Gandhi, akit ma ismerünk. Előbb-utóbb mindenki megtalálja a módját, hogy a lehetőségeinek és a képességeinek megfelelő utat járja be.
A zene, amit játszotok brazil gyökerű, afrikai motívumokkal...
A brazil barátaimmal azon szoktunk viccelődni, hogy én vagyok Shaggy a Scooby-Doo-ból, akinek a testébe egy nyolcvanéves afrikai ember lelke van bezárva. Úgy kísérletezem a zenei stílusokkal, mint egy gyerek. Amikor meghallasz egy zenét, rögtön érzed, hogy mennyire tudod a rezgéseit átvenni, hogy feltölt-e élettel, vagy sem. Nekem ezt jelenti az afrikai muzsika is, ami egyébként jelen van Amerika-szerte mindenütt. Gyerekként nem tudtam, miért szeretem ennyire, de amikor egy csomó zenész együtt játszik, és megteremti a tökéletes pillanatot, az engem beindít.
