Első felvonás. Óramű pontossággal megidézve a középkori Spanyolország misztikummal teljes világa. Valaki haldoklik. Egy sajnálatra méltó bolondért szól a vigília.
A Don Quijote unokahúgát játszó Tompos Kátya fájdalmasan szépen énekli a siratódalt. Megjelenik a színen az összes szereplő, még egy délceg bajszos úr is, akiről kiderül, hogy nem más, mint Miquel de Cervantes, a búsképű lovag megalkotója. Don Quijote ebben a felfogásban nem létezik Cervantes nélkül, de ez a függés kölcsönös.
Don Quijote azért fantasztikus, mert minden korban képes kilépni a lapok vagy a díszletek közül, és megszólítani bármelyik társadalmi réteg képviselőjét. Csakhogy Vidnyánszky Attila rendezése, az általa vezetett Nemzeti Színházban kevesebb annál, ami lehetne, pedig a szándék valóban nemes. Don Quijote, vagyis szürke, polgári nevén Alonso Quijana halála előtt jön rá, hogy alig élt igazán, így hűséges öreg szolgájával, Sancho Panzával nekilódul a nagyvilágnak. Tébolyát tökéletesen ellensúlyozza a vén barát, aki az öregek éleslátásával konvertálja át az álombéli fantasztikumot komor valósággá, ő az, akit ura helyett elvernek, s pusztán tekintetéből tudjuk, hogy pontosan érzékeli, hogy a két ló, amin poroszkálnak, még csak nem is két aszott gebe, hanem csupán két gurulósszék, aminek a támlájára satnya lovat firkantottak. Tegyük hozzá, a Don Quijote élménygazdag, sűrű alaptörténetével inkább kívánkozik vászonra, mintsem színházba, de ettől függetlenül, ezt a kihívást sokaknak sikerült már teljesíteni. Vidnyánszky rendezése azonban csak megközelíti az elvárást, a hiányosság legfőbb oka pedig a színpad szegénysége és az, hogy a valódi emberi drámát feláldozták a látványvilág oltárán.
Szürreális álmok mezejére lépünk, ahol egyszerre látjuk egy elborult elméjű úr keserűséggel teli hadakozásait és azt a lélekpróbáló munkát, ahogyan egy író megteremti hősét, akitől képtelen szabadulni. Az előadás egyik csúcspontja a tengerjelenet, amelyben a Herceg (Horváth Lajos Ottó) küzd megfeszített erővel - fejünk fölött kapaszkodva a kötelekbe - a természettel, egy kevésbé erős részben pedig Dulcineát repítik valójában égi magasságokban. Olekszandr Bilozub díszlete eleven, mégis a méretes fehér falak csak a tér érzékeltetésére szolgálnak, igazi jelentéssel nem bírnak. Igazán szép azonban Don Quijote ódon ágya, amelynek talpazatát, belső szintjét régi könyvek képezik, csakhogy mindez kevés, az pedig egyenesen gagyi, amikor felkerül a háttérben a fehér vászonra Cervantes és Don Quijote neve. Úgy látszik, az alkotók is tisztában lehettek ezzel a hiányossággal, hiszen ennek ellenére a hangulatteremtés sikerül, a zenei jelenlét pedig a vártnál is erősebb. Elég csak arra a téboly-jelenetre gondolni, amikor felcsendül (mit csendül, felharsan!) a House of the Rising Sun egy roppant jó feldolgozása, amelyre a Sancho Panzát alakító Bodrogi Gyula is "szétrúgja a házat": képzeletbeli lóháton adja át magát a pillanatnak, felhőtlenül rázza magát, mozgatja kezeit és eszeveszetten dobol lábával. Üdvös rendezői döntés lehetett az, hogy a két főhős között tökéletesen áthidalták az ellentéteket, és mégis két teljesen más kaliberű embert állítottak össze. Habár a barátság inkább tűnik egyoldalúnak, mégis jó nézni, ahogyan a kisöreg energiával telve, humorral átitatva segíti urát, de ha kell, kipillantva a valóságba, tud éppolyan komor lenni ő is, mint az, kinek fegyvereit hordozza. Az a feltétlen hűség, amellyel a fegyverhordozó az elmés nemeshez fordul, szinte elképzelhetetlen a valóságban.
Reviczky Gábor a címszerepben valóban búsképű lovag, aki szavak nélkül is képes érzékeltetni velünk reményvesztettségét. Ez az abszurd hős nem ebben a világban él, képtelen felfogni a realitást, még arra sem képes, hogy legalább egyszer nevessen egy igazán jót. Szép metafora, de elrajzolt Dulcinea ábrázolása, aki Udvaros Dorottya átlagosnál többet nem kívánó alakításában hol feltűnik, hol köddé foszlik, mint az időtlen vágyakozás sugara. A magasztalt nő fejfedője az egyik jelenetben egyszerűségében is pompás – jelmeztervezői bravúr, hogy jelzésértékű elemekből építkezve képes feltárni a ruhák valódi jelentését.
A színészgárda frissességét mindvégig a kocsmáros, a borbély, Kulcsárné és Antónia, a nemes unokahúga (sorrendben Rácz József, Szarvas József, Nagy Mari, Tompos Kátya) garantálja. Ez a valószínűtlen kis csapat valódi pezsgést, abszurd humort hoz a színre. Szarvas közülük is kitűnik a realitás kemény talaján két lábbal álló, bárdolatlan, de jólelkű borbélyként. Kulcsárné szintén egyszerű, vidéki ember, a tiszta lelkű rokonlányról pedig Tompos Kátya hiteti el hogy valóban szereti bácsikáját.
A régóta Vidnyánszky alkotógárdájához tartozó Verebes Ernő által átdolgozott nyelvezet keserű és ironizáló, csak néhol ad lehetőséget a bolondozásra. Ismerjük el, nem nagy és nem eredeti poén az, hogy az alaposan elagyabugyált Sancho Panza lemondóan azt mondja, hogy "lovaggá ütődtem." Megkérdőjelezhető rendezői döntés a bunyók burleszkszerű ábrázolása, ellentétben a mű befejezésével, a Trill Zsolt őszinte alakításában megelevenedő író gesztusával, aki hatalmas igyekezettel erősíti magához a vaskos könyveket.
Vidnyánszky darabja arra tanít, hogy a küzdelmet nem feladni, hanem vállalni kell, minden körülmények közt. A Nemzeti Színház társulatától még rossz szándékkal sem lehetne elvitatni, hogy mindent megtettek azért, hogy megismertessék velünk Don Quijote történetének azt a változatát, amiről remélték, hogy soha nem fogjuk elfelejteni. Csakhogy az előadás hamar elveszik a valóságon túli, az értelmetlen horizontjában és csak a háromórás játékidő második felvonásában találunk vissza a csapásra, ahonnan letértünk. S a végén olyan értetlenül állunk ott, mint Kulcsárné, aki semmit sem fogott fel az egész összekuszált történetből. A valódi Don Quijote-t legyőzte a gazdag rendezői világ, a látvány-, fény és hanghatás-orgia, ezek azok a dolgok, amelyek nem engedtek igazán közel a főalakhoz. Ha nem tudnám, ebből az adaptációból nem győződnék meg róla, hogy a világirodalom egyik legzseniálisabb művét láttam.
