Sokkal erősebb az, amit a fájdalomból tanulunk, mint az, amit pozitív dolgokból – vallja Potozky László. A 27 éves erdélyi születésű író idén robbant be első regényével.

A regény a kritikusok szerint korrajz az Y-generációról, fiatal szereplői szó szerint húsba vágóan, osborne-i dühben és keruac-i útkeresésben élnek. Potozky szerint voltak ugyan nemzedékek, amik nehezebb időket éltek, mint a mostaniak, de állítja, hogy azért nekik sem könnyű.

Írásaidban olyan aktuális szociális kérdésekkel foglalkozol, mint a társadalom peremére sodródott, útkereső emberek, egyetemista prostituáltak problémái. Szociokulturális kommunikációt is tanultál a kolozsvári egyetemen – ez is löketet adott ehhez?

Az egyetemen tanultak nem igazán adtak löketet sem az íráshoz, sem a témaválasztásaimhoz. Jól hangzó szakokra jártam Kolozsváron, csak sajnos az oktatást nem vették valami komolyan sem a tanárok, sem mi, a hallgatók. Rengeteg szabadidőm volt, olvasgattam és írtam. Ebből a szempontból hasznos volt az ott töltött idő.

Úgy tudom, hogy a pszichológia szakot otthagyva kezdtél el írni, hogy megmutasd, nem vagy vesztes. Most, hogy így befutott az Éles című regényed, amit a kortárs szépirodalom berkein belül kimagaslónak tartanak, hogy érzed magad?

Picit pontosítanék. Otthagytam a pszichót, mert nem szerettem, kényelmetlenül éreztem magam azon a szakon. Apám javaslatára váltottam újságírásra, ő azt mondta, fiam, neked olyan jó tollad van, csináld ezt. Mai napig nem tudom, honnan érzett rá erre, mert én azelőtt semmit se írtam, még olvasni se szerettem. Az újságírás szak mellett kezdtem dolgozni a Szabadság című lapnak, mert, mint kiderült, tényleg tudok fogalmazni. Kulturális eseményekre küldtek tudósítani, nagyon gyakran irodalmi rendezvényekre is. Megtetszett ez a közeg, és ezzel párhuzamosan regényeket kezdtem olvasni, hogy gyarapítsam az újságíráshoz a szókincsemet. Aztán egy idő után rájöttem, hogy én fikciót akarok írni, ráuntam az objektív sajtóműfajokra. Megírtam az első novellámat, majd még egyet és még egyet, lassan beindultak a dolgok. Jó érzés persze, ha szeretik a regényemet: nem hiszem, hogy lenne író, aki ne örülne ennek, különösen, hogy én mindig is regényírással szerettem volna foglalkozni.

Mik voltak azok az írások, amik olvasóvá tettek?

Gyerekkoromban volt pár könyv, amit szerettem, azokat rongyosra olvastam: Kincskereső kisködmön, Légy jó mindhalálig, Jó szelet kapitány! Viszont az indiános regények, Rejtő és Verne sajnos teljesen kimaradtak nekem. Próbáltam felnőtt fejjel pótolni ezeket a hiányosságokat, de sajnos nem ment: azon kaptam magam, hogy óhatatlanul „sznob” lettem, és csak a szépirodalmat tudom értékelni, kizárólag az köt le, a könnyedebb műfajok nem. A legnagyobb hatással talán Zola Patkányfogója volt rám: nemcsak olyan témafelvetést találtam benne, amit a mai napig sajátomnak érzek, hanem rádöbbentett, hogy na igen, valami ilyesmi az irodalom. Persze sok könyv van, amit jobban szeretek ennél, de tagadhatatlanul és mélyen megérintett.

Ez a patkány szó eszembe jutatta, hogy a Hercsel Adélnak adott interjúban egy Tankcsapda-dalt idézve azt nyilatkoztad, hogy téged az érdekel, aki patkány, de nem féreg. Ez a Zola-i világ eddig elég markánsan meghatározta témaválasztásodat és írásaid hangulatát. Mit gondolsz, ez megmarad egy ideig fő irányvonalnak?

Szerintem igen. Egy rövid kitérőtől eltekintve, amikor abszurd meg mindenféle mágikus-realista szövegeket gyártottam, ezt az irányt követtem. Valahogy ez áll közel hozzám, azokat az írókat szeretem, akik ilyen témákban mozognak, és engem is ezek a dolgok foglalkoztatnak. A kispolgári kedélyeskedés, a viccelődés nem az én kenyerem. Azt hiszem, Bogdán László mondta egyszer, hogy szürkét ábrázolok szürkével. Lehet, hogy egyesek ezt túl sötétnek, pesszimistának vagy taszítónak tartják, de én vállalom. Ilyen vagyok, nem tudnék és nem is akarnék máshogy írni.

Könyvedben mintha az értékrendek alapján kettéválna a mostani fiatalok csoportja, nagyon lesarkítva a következőképp: a mamahotelekben élő, plázázó kütyümániásokra és a romkocsmákban ücsörgő, magukba forduló, önfenntartó és önpusztító, már-már az élet értelmének megfejtésébe beletébolyuló fiatalokra. Az igazság tényleg ennyire fekete-fehér? Vagy vittél bele írói túlzást?

Magában a kérdésben van egy kis túlzás, például se Atom, se Balerina nem illeszkedik egyik kategóriába sem. Az Élesben amúgy inkább az utóbbi kategóriára próbált fókuszálni, azok, akik jól vannak, nem érdekelnek, legalábbis nem úgy, hogy regényt írjak róluk. A romkocsmákban ücsörgő periférialakók kapcsán viszont nem túloztam, én tényleg láttam ilyen embereket, nem is keveset. Igyekeztem, hogy ne legyenek túlzások a könyvben, egy csomó mindent én is megéltem, például a főszereplők által elkövetett bűncselekmények sem légből kapottak, olvastam utólag hasonlót a sajtóban. Viszont az is tény, hogy szeretem a sűrű szövegeket, és az Élesnél is ezt az elvet követtem, ezért tűnhet egyeseknek túl töménynek.

Vannak olyan disztópikus művek, nemcsak könyvek, hanem filmek is, amelyek ihletet adtak az Éleshez?

Persze. Például a Moszkva tér című film, csomószor láttam, és nagyon szeretem a maga egyszerűségében, remekül átad egy bizonyos életérzést. Ahogy Petya könyököl a kisasztalon, és csalamádés hamburgert rágcsálva mered a szürke vasárnapi hajnalba, az megfizethetetlen. Vagy ott van a Nézz vissza haraggal John Osbourne-tól: rengeteget merítettem a főszereplőből. Emellett sokan rájöttek, hogy hatalmas hatással volt rám Bartis Attila is, különösen a Nyugalom. És Kerouac Útonja nélkül sem tudtam volna elképzelni az Élest.

Mit szólnál ha megfilmesítenék vagy színpadra vinnék, mint a Sztrodzsegon című darabodat?

Nehéz kérdés. Annyi minden van abban a könyvben, nem tudom, hogy lehetne két órába belesűríteni, nem értek ehhez. De talán inkább filmen működne jobban. Amúgy örülnék, ha bárki vállalkozna a feladatra, hogy színre vagy filmre vigye.

Említetted, hogy édesapád iránymutatása mekkora hatású volt. Akkor ezek szerint nálatok volt, van folyamatos kommunikáció a generációk között a családban, ellentétben az Élesben bemutatott generációs szakadékkal, ahol a szülők úgy tudják, hogy prostitúcióval pénzt kereső egyetemista lányuk bébiszitterkedik. Viszont a regény énelbeszélője pszichológia szakos egyetemista,  mint te is voltál egykor – esetleg ő egy olyan figura, aki akár te is lehettél volna/lehetnél? Mennyire vitted bele magadat a regénybe?

Nálunk tényleg nem voltak generációs hasadékok, szerencsére nagyon jó szülők jutottak nekem. A negatív tapasztalataimat inkább a mindennapokban szereztem. Nem tudom pontosan meghatározni, mennyit vittem bele önmagamból a könyvbe: helyenként semmit, és helyenként nagyon is sokat. Úgy írtam, ahogy jött, igyekeztem nem törődni azzal, hogy mi a valóság és mi a fikció, a lényeg az volt, hogy működjön a szöveg. Amúgy valószínű, hogy én sosem lettem volna olyan, mint az Éles elbeszélője. Nem magamból írtam meg őt, inkább azt csináltam, hogy megfigyeltem bizonyos tulajdonságaimat, gondolataimat, és azokat nagyítottam, vagy torzítottam el.

A főhősnek nem is adtál nevet...

Egyszerűen csak van egy olvasói fixációm, hogy ha egyes szám első személyű elbeszélést olvasok, akkor nem szeretem, ha meg van nevezve az elbeszélő, mert így jobban tudok azonosulni vele. Ezért nincs az Élesben neve az elbeszélőnek.

Többen azt állítják, hogy az Éles hiteles korrajz az Y-generációról. Te mégis azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy mégsem tartod generációs regénynek. Ha ez így van, akkor hova sorolnád be?

Inkább úgy vagyok ezzel, hogy egy író nem nevezheti generációs regénynek a saját művét. Ez az utókor, a kritika és az olvasók dolga. Persze nagyon jól esik, ha ezt mondják róla, tényleg szívmelengető. De én csak egy korrajzot nyújthatok, aztán meg eldől, hogy azt mások minek látják, hogyan értelmezik.

A regényben személyiségek útkeresésének, lebomlásának folyamatait mutattad be. Fel-felvillan a mostani generációra (is) jellemző üresség. De ez az üresség inkább szorongás lehet és az önismeret hiánya. Olyan, mintha a szereplők folyamatosan arra törekednének, hogy megismerjék magukat – a kocsmai beszélgetésekben is meghatározó ez. Szerinted ennyire nehéz ennek a generációnak a kor általad is felvázolt útvesztőiben (Facebook, fogyasztói társadalom) megtalálni önmagát?

Nem akarom, hogy picsogásnak tűnjön, mert tényleg voltak nemzedékek, akik nehezebb időket éltek, mint mi, de azért nekünk sem könnyű. Tényleg útvesztőben élünk, a végtelen lehetőségek útvesztőjében. Csak az a baj, hogy hiába végtelenek a lehetőségek – azok a dolgok, amiket ténylegesen el lehet érni, nagyon is végesek és kevesek. Mi tagadás, nekem személy szerint tényleg vannak bizonyos gondjaim a beilleszkedéssel, mert az interperszonális kapcsolatok is nagyon sokat változtak. Túl körülményes minden, túlságosan túl vannak teoretizálva bizonyos dolgok.

Itt konkrétan mire gondolsz?

Például arra, hogy nehezebben jönnek a barátságok és a szerelmek. Mindenki fel van vértezve egy csomó fölösleges tudással, hogy hogyan óvja meg magát a lelki sérülésektől. Kilóslag hordozzuk a traumákat, és meg se próbáljuk elengedni őket. Sokaknál azt tapasztalom, hogy a múltból való tanulás azt jelenti, hogy nem akar jelent és jövőt. Csalódott valakikben, kész, vége, akkor biztos már mindenki ilyen, jó lesz óvatosan viselkedni az emberekkel. És ez az óvatosság engem nagyon fáraszt. Gyakran hiányzik a zsigeri érintkezés, hogy ne patikamérlegen porciózzuk ki az érzelmeinket.

Akkor ez azt is jelenti, hogy a való életben az emberek a fájdalomra építkeznek?

Akaratlanul is, de igen. Sokkal erősebbek azok a tapasztalatok, amiket a fájdalomból tanulunk, mint azok, amiket a pozitív dolgokból. Ösztönös és hibás védekezésből emelünk egyre nagyobb kerítéseket magunk köré.

Nemrég úgy definiáltad magad, mint aki nem szeret túl steril környezetben élni. Mennyire lehet koszos az akvárium, hogy még elemedben maradj?

Szerintem a végtelenségig. Nem vagyok túlságosan erős, összeszedett személyiség, de még nem döglöttem bele semmibe. Ha nem akarok, akkor is túlélek, megyek magamtól előre, aztán csak lesz valahogy. Mindig arra gondolok, hogy lehetne rosszabb is.