Kosztümös. Erotikus. Thriller. Ritka levegőjű. Olyan csodálatosan néz ki, hogy az ember büszkén kihúzza magát a mozifotelben. Vagy hát otthon húzza ki, hisz a Félvilág hiába a vászonra való, marad tévéfilm. December 30-án adja a Duna.
Olyan kimunkált, hogy a legtöbb honi produkciót leiskolázza. És nem csak azért, mert a három női főszereplő gyönyörű, hanem azért is, mert egészen bravúros a milliő kidolgozottsága. Pedig. Pedig kell hozzá sok smink és kosztüm, no és budapesti utcaképek is kellenek – minden emberi számítás szerint kell hozzá sok-sok-sok pénz tehát. A sok-sok-sok nélkül is megoldották, sokkal. De még mennyire, az angyalát! A város ugyan ködbe burkolózik, így nem is bukik le a „takarékos” költségvetés, ám kit érdekel, amikor ennyire illik a film hangulatához.
Ami viszont tényleg feltűnik, hogy mennyivel többet tud még a jobb magyar tévéfilmeknél is (ilyesmit írok még majd lentebb is, attól tartok). Ritkán mernek nálunk ilyen zsánerű darabokat készíteni – egy múlt század elején játszódó játékfilmet, mely azért fordul a múlt felé, hogy olyan sztorit meséljen, amely akár ma is játszódhatna, mármint abból a szempontból mindenképp, hogy ábrándok kergetéséről, semmire se való emberi kapcsolatokról, kitartottságról és (ön)hazugságokról szól. Azt már fent írtam, hogy ez egy thriller, méghozzá olyan, amelyben tán óvatosan és ízléssel meg-meg hajolnak Kosztolányi Dezső vagy épp Choderlos de Laclos szelleme előtt, de az Édes Anna és a Veszedelmes viszonyok épp csak annyira jut eszünkbe, amennyire ez nagyon jól tud esni.
Mágnás Elza tragikus története az első perctől az utolsóig kiszámítható, fordulatostól, tettestől, mindenestől, de hogy ne lenne izgalmas nézni, no, azt nem állíthatjuk – mert nincs közben időnk számolgatni. Első nekiveselkedésre azt írnám, köszönhető ez a színészeknek, Kovács Patriciának, Gryllus Dorkának, Döbrös Laurának és Kulka Jánosnak, s a remek mellékszereplőknek, na de hát ez a film tényleg úgy van megírva, lefényképezve, megrendezve, hogy az ember az egész hatásért van oda, mert együtt jelent valamit: leginkább profizmust. Azt a hittel teljeset, amelynek rettentő fontos, hogy valami ne csak éppen hogy úgy legyen odarakva, amennyire otthon látszik, hanem nagyon. Mindez nyilván azért, hogy a nézőt annyira beszippantsa a történet és a túlzás nélkül hipnotikus erejű alakítások, hogy eszébe se jusson elgondolkodni közben, vagy ne legyen fontos: a Félvilág tulajdonképpen meglehetősen sablonos film egy nőről, aki addig szövögette pókhálóját, amíg maga ragadt bele.
Szász Attilának egyszerűbb ez a filmje, mint az előző, mármint, ha tényleg azt vesszük, hogy a cselekmény tartogat-e igazi meglepetéseket. Nem tartogat. Viszont, minél több idő telik azóta, hogy láttam – volt olyan szerencsém, hogy moziban láthattam –, annál inkább meg vagyok győződve arról, hogy Szászék valóban kinőtték a képernyőt, s ez teljesen egyértelmű. A berni követ csapata nagyon megérdemelné, hogy első körösen csakis vásznon vetítsék épp aktuális filmjét. Jó, hát kimondom: ebben az országban, jelen pillanatban, mondjuk úgy az utóbbi tíz évből, nem tudok a Félvilágnál hatásosabb, kidolgozottabb, felvállaltan kommersz filmet mondani. Bármennyire is kedvelem egyébként a tévét, mint olyat, nem engedhetjük meg magunknak azt a pazarló úri luxust, hogy a házimoziba száműzzük alkotóit.
