Az ébredő Erő csodálatosan becsomagolt ajándék a rajongóknak, saját maguktól – azaz egy hozzájuk hasonló rajongótól. Én többször is sírtam. És azt akarom, hogy mindenki sírjon majd, úgyhogy nagyon óvatos ez a kritika.
A jogtulajok pontosan tudták, mit akartak. A fanok szívének visszaszerzését. Azt, ami George Lucas előzménytrilógiájától megszakadt. Amitől mindenki a hetvenes-nyolcvanas éveket sírta vissza. A világ megváltozott, pontosabban Lucas megváltoztatta: a Baljós árnyak előtt még mindenki hitt a mesterben, nem is volt kérdés, hogy a Csillagok háborúját csak ő folytathatja. Pedig a Star Wars, s erre jött rá valaki üzletileg is az Egérgyárnál, már nem Lucasé. Nem azért, mert eladta nekik, majd senior tanácsadó minőségében is sértődötten szállt ki a VII. rész munkálataiból. Hanem egyszerűen azért, mert a Star Wars a népé. Azzal lehet örömet okozni nekik és iszonyat pénzt szakítani tőlük, ha ők mondják meg, mi legyen benne.
És megmondták. Pontosabban nem kellett azt mondani: erről szól azoknak az élete, akik a Star Warson nőttek fel. Nekem is. Látni akarjuk a régieket, látni akarjuk a Millenium Falcont repülni, klassz fénykardpárbajokat akarunk – és szellemes párbeszédeket. Vissza akarjuk kapni a gyerekkorunkat! A gyerekeinknek pedig olyat akarunk, amilyen a miénk volt, amikor a Csillagok háborúját néztük.
Hát megkaptuk.
Hogy ez a filmtörténetnek jó vagy nem jó, már korántsem egyszerű eldönteni. Mármint, ha azt vesszük, hogy Az ébredő Erő kicsit se fájóan, de nagyon is felismerhetően használja a klasszikus trilógia első részének, az Egy új reménynek a szerkezetét, sőt, nem egy helyen akár még remake-et is kiálthatunk akár, mégpedig eléggé tényszerűen, nos, ha ezt kimondjuk, bizony ki kell mondani azt is, hogy a Disney és Abrams lehetett volna bátrabb, sokkal, de sokkal bátrabb.
Viszont.
Ennek az epizódnak tényleg az volt a feladata, hogy azt a bizonyos népet megnyugtassa: a Star Wars tényleg az övék. Ezt tolták a kampányban, ezért van ez az iszonyú titkolózás, s ezért nem árulok el persze én se semmit, ami kicsit rontaná az élményt. Mert Az ébredő Erőt nagy élmény nézni. Összekacsint és kiszolgál. Aztán majd a többi részben már kicsit lehet mást is csinálni. A látvány egyszerre old school és teljesen korszerű, a történet mintha azt üzenné, hogy igen, a történelem a mesehősök között is ismétli önmagát, nincs ezzel mit tenni – s a sors még a messzi-messzi galaxisban is tud akkora szemétláda lenni, hogy a régi sztorikat is képes katartikusan megcsavarni. A dialógokon pedig teljesen érezhető a sok mindent látott (és megírt) jedi, Lawrence Kasdan keze nyoma: végre megint tudunk majd idézgetni egy Star Wars-filmből! Könnyek között, persze.
Ezt csinálja Abrams. Megcsavarja a szívet, miután visszaszerezte. De gyengéden teszi, viszont erősen szorongatja. Három igazi meglepivel szolgál – mindhármat imádni fogja a Star Wars sokmilliós közössége. Mint ahogy az új gárdát is könnyű megkedvelni: Daisy Ridley és John Boyega kifejezetten jó választásnak bizonyultak: szép az arcuk, nem is tehetségtelenek, abszolút esélyük van arra, hogy egybeforrjanak a legújabb kori Star Wars-sagával. Kettejük közül nekem Ridley a nagyobb meglepetés: a kiscsaj annyira cuki, egyben rejtélyes és alázatos, hogy majdnem beleszerettem. Adam Driver pedig nagyjából szokatlan fénytörésben mutatja be a friss trilógia gonoszát – Kylo Ren nem csak a maszkja és a kardja miatt menő, de bizony érzelmileg is megbolygatja a sötét oldalt. Pontosabban azt, amit eddig tudtunk róla.
A Disney nagyon biztosra ment, eszük ágában se volt kísérletezni. Megrendeltek egy profi rajongói filmet, ami aztán elvégezte a dolgát. Katarzist kínáló termék lett Az ébredő Erő. Lelkes, örömmel készített. Igen, termék. Mármint addig az, amíg el nem kezdi nézni a telt ház. Az igazi varázslatot ugyanis nem a Star Wars VII. csinálja – mi csináljuk meg azt. Mert attól, hogy az van benne, amit akartunk, az lesz belőle, amire nagyon vágytunk, amiért remegtünk: gyermekkorunk emlékfilmje. Minden gyermekkor emlékfilmje. S ettől pityeregtem én is közben.
Ezért fogom megnézni moziban még vagy hatszor.