Ki szavazott volna arra, hogy a New Order csinálja meg az év egyik legjobb partilemezét? Mi nem, de a poént már lelőttük. Peter Hook eltűnt, Gillian Gilbert visszajött, a csapat pedig remekel.

Manapság már nem is világos, hogyan lehetne megközelíteni egy új New Order-album hírét, hisz a csapat egyrészt az utóbbi időben a viszályokról szólt, Peter Hook basszista igazi bunkómódra otthagyta a formációt, majd elkezdett Joy Division- és NO-lemezekkel haknizni, másrészt a banda öregedett már annyira, hogy felkészülten adjon ki egy kellemetlenül öreges munkát. Örömhír volt viszont, hogy Gillian Gilbert billentyűs ismét a szorítóba lépett, ráadásul a formáció az utóbbi években sikerrel turnéztatta meg fenomenális repertoárját, aminek nimbusza még akkor is keveset kopott, ha Arcához vagy Flying Lotushoz hasonló csodabogarak sokkal érdekesebb dolgokat csiholnak elő a laptopjaikból. A Music Complete-et hallgatva azonban közel minden kétség eloszlik, a korong ugyanis nem pusztán méltó az előzetes életműhöz, de simán az elmúlt 2-3 esztendő egyik legjobb tánclemeze, ami összegzi mind a New Order, mind a gépzene történetének számos etapját. Itt vannak a 80-as években virágzó poszt-punkkal kevert szintetizátorhimnuszok, a klasszikus diszkó, és a rave korszak, nem beszélve a csapat korai, hagyományosabb hangszerelésű kompozícióiról. Ez így leírva kicsit sematikusnak tűnik, de higgyétek el, érdemes betenni a lemezt: ha nem tudnánk, arra tippelnénk, hogy ez a Technique és a Republic között elveszett sosemvolt opusz, ami tizenegy számot húz 65 perc felé, de így legalább garantált a bő órás gigabuli. Szerepel rajta egyébként a La Roux-s Elly Jackson, valamint a Killers-es Brandon Flowers, a producerek pedig Stuart Price és az egyik Chemical Brother voltak, de ez nem fontos – csakaz, hogy a New Order újra tündököl.

87%