Rendkívüli Szent Évet hirdetett Ferenc Pápa: az irgalmasságét. De mit jelent ez karácsonykor? És mit kezdjünk vele év közben? Egyáltalán, ki irgalmazzon kinek?

Az egyházi év nem januárban kezdődik, mint a naptári új év, hanem advent első vasárnapjával, általában november végén. Az advent a keresztényeknek a „kisböjt”, egy kicsit az önmagukba nézés, a befelé figyelés ideje, szó szerint pedig a várakozásé. No nem a karácsonyi ajándékra, hanem arra a Megváltóra, akit a zsidók a mai napig várnak. A keresztényeknek azonban már megszületett, szó szerint hússá és vérré vált az Isten, és azóta is eljön minden évben, az év legsötétebb éjszakáján.

Vagy tulajdonképpen bármikor, amikor az ember egy kicsit túlnéz és túltesz önmagán.

És igazából nem is mutogathatunk ujjal a másikra, hogy majd ő elkezdi, mert valaki, egy emberi ésszel felfoghatatlan transzcendens létező, nevezzük mondjuk Istennek, odáig ment kezdeményező szeretetében, hogy túllépett azon, hogy szépen becsomagolt karácsonyi ajándékokat adjon nekünk (többek között életet, szabad akaratot, stb), hanem a neki legkedvesebbet küldte el Szűz Máriába csomagolva - a saját fiát. Önmagából egy darabot. Hogy nekünk életünk lehessen - hogy majd, ha sikerül felnőnünk, és meglássuk, hogy több van a világon, mint amit a szemünkkel látunk, és az a tükörben grimaszoló illető több a testnél, akkor mi is példát vehessünk róla.

Isten, amikor megteremtette a világot, s benne az embert, szabadságot adott neki. És bár az ember ezt igen gyakran kihasználja, és embertelenül bánik a másikkal, ő azonban akkor is irgalmas. Igen, lehet rá ujjal mutogatni - ő kezdte. Mármint a szeretetet és az irgalmasságot.

És ha akár csak egy órára, ha akár néhány percre kikapcsoljuk a karácsonyi teendőlista zizegését a fejünkben, a nyüzsgést, a rohanást, a számolgatást, és ránézünk a saját életünkre és motivációinkra, akkor az érzés, amit hajszolunk, talán magától meg fog találni. Nem a fenyőfa illata és fénye, nem az ajándékok gondosan lekapart, de számon tartott árcímkéje hozza el, hanem a csendben kibomló felismerés, hogy szeretünk és szeretve vagyunk, minden lehetséges szinten.

Mindehhez persze elsősorban fizikai, másodsorban némi lelki csönd kell, végül pedig bátorság - mert nem mindig olyan jó dolog ránézni arra, amit folyton a szőnyeg alá söprünk az életünkkel kapcsolatban. És végül a csönd mélyén ott a kérdés és döntés: miről is szól ez az idei ünnep? Miről szóljon számodra, miről számomra? A válasz csak rajtunk múlik, az érzékenységen, az odaforduláson, az irgalmasságon, mások felé - és önmagunk felé.

Mert rászorulunk arra, hogy irgalmat adjunk.

Régen nem a sztárok, hanem a szentek voltak az egyszerű ember példaképei. Lehetne akár ez is a definíciójuk: a szentek ugyanolyan emberek, mint bárki más, viszont többet adnak, mint amennyit kapnak.

Persze, a mai világban igen kevesen akarnak szentek lenni, viszont ha az adventet és a karácsonyt egy olyan időszaknak gondoljuk el, ami nemcsak arról szól, hogy elvárt ajándékra költsük a pénzt, hanem hogy végiggondoljuk, hogy bár nem vagyunk tökéletesek, de az élettel együtt feladatot is kaptunk, akkor megtelhet valódi tartalommal az ünnep.

Valószínűleg nem karácsonyi versnek szánta, de ideillik Rilke verse, az Archaikus Apolló-torzó, melynek utolsó sora vagy szíven üt, vagy értetlenséggel és elutasítással tölt el, és csak jóval később érik be: „Változtasd meg élted!”

És ez nem egyenlő az újévi fogadalommal, amelyeknek nagy része csak az első lelkesedésig szokott kitartani.

Ezt a gyökeres változást próbálja Ferenc pápa globális szinten ösztökélni az Irgalmasság Szent Évével, mely idén december 8-án (Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepén, és a II. vatikáni zsinat befejezésének 50. évfordulóján) kezdődött, s 2016. november 20-ig, Krisztus Király ünnepéig tart. Ez idő alatt minden egyházmegyében a főbb templomokban, a bazilikákban, s a kegyhelyeken a püspökök kinyitnak egy „szent kaput” - általában a bejárati kaput -, melyen áthaladva a megfelelő feltételekkel teljes búcsút lehet nyerni (ne a középkori pénzen vehető búcsúkra gondoljon itt az olvasó, hanem Isten imádsággal megkapott irgalmára, mellyel eltörli a vissza-visszatérő bűnök gyökerét).

A kapunyitást lehet szimbolikusan is nézni: nyissunk egy kicsit mások felé. Ki úgy, hogy jó szót és némi ételt ad a helyüket kereső migránsoknak, ki úgy, hogy imádkozik azokért, akikre ráfér (ebbe a kategóriába valamennyien beletartozunk), ki úgy, hogy az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek áll neki, ki pedig úgy, hogy megváltoztatja az életét. Bár valószínűleg ez utóbbiak vannak a legkevesebben.

Reményt ad azonban, hogy Isten igazságos bíró ugyan – de irgalma meghaladja az igazságosságot is. „Életünk alkonyán a szeretet mértéke szerint ítélnek meg minket.” – mondja Keresztes Szent János, a 16. századi nagy kármelita misztikus.

Ezért nem szeretem a „szeretet ünnepe” kifejezést. A szeretetnek hétköznapjai vannak. Ami meg a karácsonyt illeti – nos, adjunk, ha már ez a szokás – mégse szokásból, hanem, ha lehet, önmagunkból.