Végre széles moziforgalmazásban is látható az Oscar-díjas Paolo Sorrentino új rendezése: az Ifjúság. Kényezteti a szemet, a szellemet. Szebb karácsonyi premiert aligha választhatnánk.
Leginkább azért nem, mert nagyon az emberbe mászik, s ugyan egyénenként máshogyan, de rezegteti a lelket. Pedig lehetne csupán önmagába szerelmes, jelenidős mutatványként eladott tárlatvezetés az európai filmművészet azon éveibe, amikor többek között még Fellini és Antonioni volt a legmenőbb. Sorrentino remekművénél, A nagy szépségnél is fennállt ennek veszélye, de aztán az elhárult, s leborult a film előtt a világ. De ha ez most mégis olyan lenne, mármint csak a régit értelmezné újra, s immáron nem csak a klasszikusokat, hanem a direktor előző nagy bravúrját sajátítaná ki Michael Caine-nel és Harvey Keitellel, nos, az se lenne épp unalmas elfoglaltság. Elvégre ezt a nyelvet jelen pillanatban, s ilyen folyékonyan, Sorrentinón kívül tán nem is beszéli senki.
Igen ám, de az Ifjúság nem csak a régi majsztrókat idézi (vagy a régi majsztrókat idéző Sorrentinót), hanem tényleg megmozgat bizonyos személyes ügyeket. Egyrészt benne van a standard artisztikus program, amely finom kézzel a történetbe kódoltatott: e grandiózus látomás persze az öregedésről szól, a fiatalság kísértéséről, amikor már nem feltétlenül hasznos, hogy az kísértget, zaklatgat – már ha persze a hasznosságon azt értjük, hogy nyugodtabbak szállunk tőle a sírba. Caine és Keitel figuráját, a zenészt és a filmest is csak fölkavarják az emlékek. Az meg mire jó? Hát például arra, hogy Sorrentino kivételes esztétikai érzékével, filmfestői tehetségével újfent kitombolhassa magát, s hasonlóan A nagy szépséghez, most is sajátos látványfilmet készíthessen: az elemző-filozofikus szerzői filmek Star Wars-szát, amiben birodalmi lépegetők helyett régvolt asszonyok és a művészléthez tartozó kisebb, nagyobb és legnagyobb önzések gyűrik maguk alá embereinket, hogy aztán még utoljára kissé felgyűrjék ingujjukat, s alkonyi elszántsággal tegyenek még valamit, amivel lezárhatják a lezárhatót.
Ők lezárták, az se volt semmi, de nekem, s bocsánatot kérek most ezért, a fináléban valami filmen kívüli, illetve a konkrét filmen kívüli ügy jutott eszembe. Amit mégis ez a film zárt le végül. A fantasztikusan hatásos végjátékban belenéztem Michael Caine szemébe, s azt jutott eszembe, hogy milyen nagy utat jártunk be mi ketten. Mármint Caine tekintete meg én. Úgy érzem, belefér most, hogy ezt leírjam, hisz mindjárt itt a karácsony: ilyenkor tán lehet érzelmeinkre terelni a szót.
Gyermekkoromban nagyon féltem Michael Caine-től. Először a Gyilkossághoz öltözve című Psycho-parafrázisban láttam, s utána sokáig nem volt kedvem belenézni azokba a hideg szemekbe: kandikáltam kifele a paplan alól, s majdnem összepisiltem magam tőle. Jó, hát később láttam sok mindenben, ahol jóságot sugároztak azok a szemek - mert ugyan volt ő még elmebeteg párszor, de kedves bácsi is megannyiszor, s szerethető csibész, példának okáért Batman komornyikja, s hosszasan sorolhatnám még, hogy szelidült meg, s jelentett mást nekem ez a caine-i tekintet. Ám az Ifjúság végén, abban a bizonyos jelenetben, minden korábbinál közelebb éreztem magamhoz. Ott történt meg hát, hogy elfeledtem, milyen volt félni tőle egykoron. Már nem tudok félni tőle. Talán akkor se menne, ha megint megnézném azt a régi filmet, s tegyük fel, ugyanúgy takaró alóli résen pislognék kifelé. Mert már nem az a gyilkos nézne rám. Meglátnám benne az öreg karmestert. Nem nagyon fogok én már mást látni ezután, ha ő jut eszembe.
Csak azt a zsenit, akinek a szemében benne van minden. Az eleje, a közepe és a vége.
