Isten házában biliárdozni, csocsózni, kávézni, sportolni, ismerkedni, netán sörözni? Angliában olyan templomokat látogattunk, amelyek a közösségi élet színterei.
A százezres Cheltenham Spa nevű városban működő The Rock egy olyan közösségi hely, amely görkorcsolyapályának, teakonyhának, klubszobának és tornateremnek is helyet ad. Nem nagy szám! – fordulhat meg fejünkben. Csakhogy a szó szerint rockos névre hallgató hely valójában nem más, mint egy több száz éves anglikán templom, amelyet tíz évvel ezelőtt püspöki engedéllyel megnyitottak a szélesebb közönség előtt. A több száz éves, eredetileg Szent Péterről elnevezett templomba járó hívek száma drasztikusan lecsökkent, így az eredeti funkcióját már csupán akkor tölti be, amikor a hely anglikán munkatársai ima-összejövetelre gyűlnek ide, illetve a helyi Elim pünkösdi gyülekezet tartja itt az istentiszteletét hétvégén. Különben hátrányos helyzetű, tanulásban akadályozott gyermekek fejlesztése zajlik itt iskolai időben, délután és este pedig sport és ifi klubokat működtetnek.
Bár a klubélet szakrális térben zajlik, az itt dolgozó közösségszervezők, ifjúsági munkások nagy figyelmet fordítanak arra, hogy saját hitüket ne erőltessék rá az idejáró fiatalokra, pláne nem a kereszténységtől eltérő vallású látogatókra. Nincs túl egyszerű dolguk, mert a multikulturális olvasztótégelynek számító országban, nagyon kényes kérdéseket feszegethet az, hogy ki mit ért a vallási tolerancián.
Nem csak ebben a városban találunk üresen álló templomokat. A történészek a viktoriánus korra datálják az anglikánok szekularizációját, a folyamat az évek során egyre erősödött, és elmondható, hogy ez tendencia napjainkban sem ért véget, ráadásul a szigetországban reneszánszát éli az ateizmus, Nemcsak a templomokból való elvándorlás növekszik, hanem az egyháztagok életkora is, a The Guardian 2015-re 55 évben határozta meg a hívők átlagéletkorát, akik zömében nők.
Az anglikán egyháznak - és más felekezeteknek is, mint például a metodistáknak - már jó ideje fejtörést okoz, hogy egyrészt mit kezdjenek, másrészt hogyan finanszírozzák megüresedett műemlékértékű, több száz éve a települések szerves részét képező templomaikat. Néhány éve gyakran engedélyezik, hogy ezek az épületek kettős céllal is működjenek: hétvégén egy meghatározott időpontban istentiszteletre gyűlnek össze a helybéliek, hétköznapokon a közösségi élet színterei, legtöbbször kávézóként, óvodaként vagy akár üzletként is működnek. Vannak olyan esetek is, amikor lakóházakká alakítják át ezeket a templomokat, és - sokak felháborodására - szórakozó helyekké vagy pubokká is. Frei Tamás Templomkocsma tanulságokkal című beszámolójából vett egyetlen mondat érzékletesen visszaadja azt az ambivalens érzést, ami a kontinensről idelátogatókat ilyenkor elfogja:
Lát az ember ilyesmit fotón, tévében, de amikor először „élő egyenesben” is megtapasztalja, az azért furcsa érzés, be kell vallanom.
Az érem másik oldala
Sokak szerint a templomok látogatottságáról készült statisztikai adatok nem tükrözik hitelesen a britek keresztény hitének jelenlegi állapotát, mivel ezt máshol és máshogy is meg lehet élni. Diarmaid MacCulloch teológusprofesszor cáfolja azt, hogy a keresztény elkötelezettség visszaesése olyan drasztikus lenne, a statisztikából leszűrt következtetés szerinte vitatható. A teológus egy interjúban úgy nyilatkozott erről, hogy inkább a kereszténységgel kapcsolatos társadalmi felfogásban zajlik változás: "Életem során végigkövettem több életstílus felbomlását. Egy hagyományos vidéki közösségben nőttem fel, ez a fajta életmód ma már nem létezik ebben az országban. Azt látjuk, hogy az emberek tudatos döntést hoznak a kereszténység mellett, olyan módon, ahogyan korábban nem volt szükséges. A gyülekezetbe járás például egyáltalán nem csökkent, London bizonyos részeiben például még növekszik is."
A fentiek alátámasztására is lehet jó gyakorlatokkal találkozni. Mi is ellátogattunk egy úgynevezett C3Church (Christian City Church) nevű, viszonylag új, helyi neo-protestáns keresztény gyülekezet the Pavillon nevű ifjúsági-, és sportközpontjába. A gyülekezet ifjúsági munkása, Adam Legge elmondta, hogy állami támogatás nélkül a hívek adományából vásárolták meg a leamortizálódott épületet, amit saját kezűleg újítottak fel. A központban az istentiszteleteken kívül sport, közösségi és ifjúsági munka is folyik – nemcsak a hívek részére.
Adravecz Henrietta belsőépítész is dolgozott már funkcióváltás céljából hasonló épületeken itthon. Megkérdeztük, hogy szerinte ez miben jelent kihívást szakmailag, illetve, megoldható-e belsőépítészetileg, hogy ezek a terek úgy hasznosuljanak, hogy a látogatók nem érzik kényelmetlenül magukat, ha mondjuk, előveszik a ping-pong ütőt vagy megisznak egy kávét.
Nos, több egyház eleve működtet büfét, könyves pultot az előtérben. Az istentiszteletnek helyet adó tér, jellemzően elkülönül a szabadidős tevékenységektől, de ha a székek mobilak, akkor könnyen átrendezhetőek családi napok, vagy egyéb rendezvények számára. Ha a terek belsőépítészeti megfogalmazása az adott településhez igazodik, akkor nem kényelmetlen a látogatók számára sem, ha szabadidős tevékenység miatt látogatnak el az épületbe. Több egyházi, gyülekezeti ház belsőépítészeti tervezésében vettem már részt. A kihívást általában a létszámnövekedésekből adódó mobilitás szokta okozni, tehát 100-ról 250 főre, vagy 350-ról 500 főre emelkedő taglétszámnál is működőképesnek kell lennie az épületnek, ami a kiszolgáló helyiségek szempontjából sem mellékes. Általában építészetileg is toldani kell az épületeket, vagy statikailag jelentős átalakítást kell végezni. A csarnoképületek esetén pedig a gazdaságos működtetés jelent kihívást. A magyarországi gyülekezeti házak általában koncertre, konferenciára, kiállításra és oktatási rendezvényre vagy akár egyes sporteseményekre teljesen jól, multifunkcionálisan tervezhetők
- foglalja össze a szakember.
A szakrális és a szekuláris összefonódása tehát természetes folyamat, és lehet, hogy a jövőben egyre több hívőnek kell megbarátkoznia azzal, ha egy többnyire üresen álló templom új funkciót kap.
