Sír a szívunk, korunk egyik fontos amerikai rockegyüttese ugyanis ingyen jelentette meg Star Wars című lemezét. Persze nem ez a gond, hanem az, hogy a Wilco alulteljesít magához képest.

Pont elkezdtem gondolkozni azon, hogy hol a túróba lehet az új Wilco-lemez, mikor a legutóbbi kettő között is csak két esztendő telt el, és milyen lenne már, ha pont a maga korában újhullámos alt-rock/americana zenekar ne használná ki a meglepetésként megjelentetett albumos dilit; amikor arra ébredtem, hogy a Wilco meglepetésként jelentette meg a sokadik, Star Wars című albumát. Valami nem stimmelt, de nem csak azért, mert az énekes-agytröszt Jeff Tweedy nem is szereti a Csillagok Háborúját, hanem azért is, mert a lemez első, második és sokadik benyomásra is pont olyan összecsapottnak tűnik, mint az azt felvezető marketingkampány: a csapat talán még sosem hajazott ennyire nagy genetikai elődjére, a Pavementre, a számok nyikorognak, csikorognak és puffognak, igazán nem kell egész társadalmi rétegeket meghatározó együttesnek lenni ahhoz, hogy egy ilyet összedobjunk. Főleg, hogy a banda az elmúlt évtizedben a tipikusan zseniális-kísérletező, agyeldobó struktúrákkal és gitárszólókkal dobálózó, a Radioheadről gondolkozó ember Radioheadje volt; amihez képest a SW minimum sufniban összedrótozott fércmű. Sajnos a számok nem ütik meg az átlagosnál négy fokkal érdekfeszítőbb színvonalat, és a csapatra jellemző bölcs képzettség valahogy elveszni látszik két öreg favicc között, pedig becsületükre legyen mondva, néhány nap randevúzás után azért összeáll a kép annyira, hogy fel tudjuk idézni a főmelódiákat. Az összkép viszont kidolgozás szempontjából még így is csak harmadrangú skiccnek tűnik, sokszor egész egyszerűen olyan, mintha a dal fele ott maradt volna a stúdióban, mert nem béreltek fel producert. És a legszomorúbb az egészben az, hogy egyébként volt producer.

70%