Például a Truman című spanyol-argentin filmben. Különösebb felhajtás nélkül érkezett a mozikba, de nagyon meghálálja, ha felfedezzük magunknak!
Tényleg olyan bemutató ez, amit észre se veszünk, ha nem figyelünk. Két férfi négy napjáról szól, régi barátok ők, az egyik Kanadában él, a másik Madridban, s az egyik odarepül a másikhoz, mert a másik halálos beteg. Julian (Ricardo Darín) jó ideje küzd a rákkal, ám amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nincs esélye, lemond a kezelésről, s úgy dönt, hogy abban a kevés időben, ami még hátravan, elrendezi földi dolgait. Közli a dokival, hogy nem kell neki az újabb kemó; elmegy a temetkezési vállalkozóhoz, s gazdát keres kutyájának (ő a film címszereplője, természetesen nem véletlenül). Mindezekben segít Tomás (Javier Cámara), illetve próbál segíteni, hiszen baromi nehéz mindehhez asszisztálni – elvégre, ilyenkor a nem beteg leginkább magát sajnálja és sajnáltatja az aggódással és elkeseredéssel, ami teljesen életszerű viselkedés, de nem könnyű vele megbirkózni.
Cesc Gay leginkább azzal nyeri meg nézőjét, hogy érzelmesre, viszont a tolakodó direktori víziókat elhagyva, természetesen szépre rendezte meg filmjét. Nem azt mondom, hogy a Truman komédia (bár a műfajbesorolása azt mondja), de depressziósnak véletlenül se nevezném. A nehéz téma ellenére áthatja valamiféle magától értetődő könnyedség, optimizmus. S nem azért jellemzi ez, mert felelőtlenül laza, uram bocsá', hazug lenne, hanem mert a barátságra tette fel az egészet. Elhiteti, mi több, bizonyítja, hogy létezik az az emberi kapcsolat, amelyet képtelen megcincálni ez az utolsó próbatétel.
Darín és Cámara tapasztalt, elismert színészek, az artmozis közönség jól ismerheti őket, volt már ennél nehezebb feladatuk is, viszont biztos vagyok benne, hogy nagyon szerették ezt a filmet. Tán éppen azért, mert embereik olyan férfiak, akik nem filmszerűségükkel érintenek meg minket, hanem azzal, ahogy finoman ábrázolnak valami nagyon is hétköznapit. Darín a bohém színészt, aki életében először nem alakít, hanem nagyon is felelősen veszi és kezeli a búcsút, Cámara pedig a túlságosan is bátortalan biztonsági játékost, akit lenyűgöz barátja bátorsága, s talán magához is vesz abból valamennyit.
Tipikusan az a mozi hát, amit észre kell venni. Nem mutogat magára, hogy figyelj már, mekkora film vagyok. S hiába csinálnák meg Hollywoodban, akár képről képre ugyanígy, nem tudna ilyen önzetlen lenni. Mert ott nem bírnák ki, hogy valahogy ne menjenek elébe a dolgoknak. A könnyeknek, mondjuk. Pedig a dolgok néha csak megtörténnek. A filmekben is, bennünk is. Csak hagyni kell kijönni őket. A Truman hagyja.
