Rejtély hogy meddig örülhetünk annak, hogy a Libertines működésben van, viszont a csapat tavalyi, még most is ígéretes visszatérő lemeze azt sugallja, hogy egy darabig velünk lesznek a fiúk.

Nem is tudtam, mennyire fogom várni a Libertines comebackjét, amíg meg nem hallottam a Gunga Din című nótát, ami simán a késő augusztusom-szeptemberem himnusza volt, pont ahogy a korong címében ígéri a két flótás, akik összeborulása a modern kori brit poptörténelem meghökkentő fordulata volt az előző évtized végén. Friss anyagra persze még egy kicsit várni kellett, Pete Doherty önsorsrontó tendenciáit és Carl Barâttal fenntartott gyűlöllek-imádlak viszonyát ismerve az is csoda, hogy egyáltalán lemezszerződést alá tudtak írni. És úgy tűnik, hogy érdemes volt, a csapat ugyanis 35 fölött is lebilincselő élőben, és a 11 esztendő kihagyással megkomponált Anthems For Doomed Youth sem kedvetlenít el minket, még ha a csapat remekműve változatlanul a 2002-es Up The Bracket maradt. A színvonal azért korántsem szorongatja meg napjaink élmezőnyét; legjobb ötleteit a két énekes-dalszerző-gitáros valószínűleg kiírta már különféle magánakcióikban, így a visszatérő album is csak féltávon képes erőteljesen üzemelni. Ez viszont rendben van. Óriásfesztiválok nagyszínpadairól persze az életben nem hiteted el senkivel, hogy egy londoni pincekocsmában vagy, az AFDY viszont szívmelengetően idézi meg az összekacsintós vokál- és gitártémákat és a csapatra jellemző furfangos, de nem kevésbé emlékezetes slágerességet. Az egyenetlen eloszlás miatt azonban szétszórva találhatjuk a monológszerű, elmerengő dalokat, amik sajnos észrevétlenül repülnek el a fülünk mellett, így nem világos, hogy annak kéne örülni, hogy a Libertines összetapasztott 5-6 remek friss számot, vagy panaszkodni amiatt, hogy a korong másik felét sokkal kevésbé lehet élvezni. De én inkább az előzőre szavazok, üzemanyagként biztos elég lesz ez is a következő fél évtizedre.

73%