Az Aljas nyolcast a fenegyerek Tarantino helyett a nagy rendező Tarantino zárta be egy házba. S ő is küldi rájuk saját démonjaikat.
Fegyelmezett, nehéz, feldolgozni, átgondolni való remekmű. Klasszikus lesz belőle. Megosztó mozi. Kényelmetlen, fárasztó. De gyönyörűséges. Kúszik a szűk három órája bele a fejbe, s csavarodik ott jó sokat, mint egy alattomos kígyó. Mint Ennio Morricone zenéje. A szövegmennyiség még QT-hez képest is jelentős, az ambíció szintúgy, ám valahogy ez most más. Máshogyan nagy. Nem azért, mert akar és tud is. Nem azért, amiért mondjuk a Django elszabadul olyan szenzációsan szórakoztató tudott lenni legutóbb, azaz a beképzelt, irigylésre méltó pofátlansággal levezénylett stílusjáték miatt. Mert itt az nem nagyon van. Igazából móka se nagyon. Gonosz humor van. Gonosz emberek humora. S az Isten ítélete. Szigorúság van. Hóvihar van. Western van. Átgondoltság és célra tartás. Csőre töltés. És telibe találás.
Nyolc kicsi nagypofájú amerikai. Csak egy maradhat? Nem, nem. Nem erről szól ez. Inkább arról, hogy mi mindenre jó a western. Például? Például mindenre. Arra is, hogy Samuel L. Jackson nagy, nagyobb és legnagyobb monológokat adjon elő. Meg hogy Kurt Russell pofánverje Jennifer Jason Leigh-t. Aki meg leköpje Jackson levelét, amit az elnöktől kapott. Hogy Walton Goggins végre egy igazi nagy moziszerepet kaphasson. Tim Roth meg visszatérhessen Tarantinóföldre. Vagy, hogy Michael Madsen beledörmögje a kamerába, hogy „a nevem Joe Gage.” Hogy QT megint kibelezze a fajgyűlöletet. Illetve, bocsánat. Most jóval tovább megy a belezésnél. Hiszen ettől büdös nagy mozi az Aljas nyolcas. Belemarkol a bűzös lényegbe. Hogy mitől lehet vége Amerikának. Meg úgy eleve: mindennek és mindenkinek.
Azt mondja ebben a filmben a Tarantino, hogy nem ám a niggerezés. Meg a mexikóizás. Meg a bármi. Hanem, hogy ez csak takaró. Az, amelyik alatt lehet gyilkolászni. Aztán, ha kibújunk belőle, akár zászlóként is lobogtatni. Én bejövök a faházba, aminek már le van törve az ajtaja, ők rám kiabálnak, hogy deszkázd már be, de egyszerre kettő darabbal, vagy hárommal ám! Bejövök, de már akkor tudom, hogy ki akarnak nyírni. Úgy csinálnak, mintha ők már ott lettek volna. Mármint mintha az övék lenne a ház. Az övék? Vagy kié? De akkor ki rontotta el az ajtót? Mindegy, odakint hó és halál. Idebent... Nincs hó. De halál, az lesz. Ha meg akarnak ölni: megölöm őket. Meg akarnak? Ha ezt akarják, én leszek a gyorsabb. A gyorsabb gyilkos. És végignézem, ahogy megdöglenek. És csillogni fog a szemem.
No, hát, azt mondja az Aljas nyolcasban a Tarantino, fantasztikus alakításaival és természetesen remek párbeszédeivel, meg azzal a havas, félelmetes tájjal, meg az ördögi, a végére alaposan összevérzett fűtött belsővel, szépen, ráérősen, lassan, de lebilincselően, hogy a rasszizmus ordas ürügy csak arra, hogy csillogó szemekkel végignézhessük a másik ember halálát. Annak is az, aki niggerezik, meg annak is, aki fogadja. Elviseli. Ürügy a honfoglalásra. A rabszolgatartásra. A polgárháborúra. A fejvadászkodásra. A bosszúra. A bármire. Bármire, aminek az lehet a vége, hogy emberek halnak meg úgy, hogy másik emberek végignézik azt. Vagy csak nyolc ember. Vagy hat. Vagy csak egy. Vagy bármennyi. A lényeg, hogy néző azért maradjon. Hogy nemzet maradjon, amelyik nézi.
Nem most állítja ezt először Tarantino. Hogy ez lesz a vesztünk, mindannyiunk veszte. Mondta már a Becstelen Brigantykban is, amivel ugye megnyitotta a kvázi trilógiát. De most nem magával van elfoglalva, meg az ő mesterműködésével. Hanem azzal, hogy ezt az üzenetet, ezt a kiábrándult következtetést, ezt a nagyon fontos, pengeéles közhelyet a nyakunknak szegezhesse, s bizony jó nagyot karcoljon a bőrön. Nem feltétlenül úgy, ahogy szokta. Hanem úgy, ahogy egy érett, megfontolt Tarantino erre csak képes lehet.
