Nagyon lehet örülni annak, hogy David Bowie még ma is szenvedéllyel alkot, a ★ viszont nem fog tetszeni azoknak, akik John, I’m Only Dancinget várnak.

Nem teljesen világos, mit lehet várni egy új David Bowie-lemeztől, főleg, hogy a legutóbbi The Next Day nem csak egy erős anyag lett, de be is teljesítette azt, amire tíz év várakozás után nagyon éheztek már az emberek: hogy a világ egyik legfontosabb kulturális ágense ne csak a modern művészet inspirálója, hanem résztvevője is legyen. Nos, a modern művészet most PCP-t Jäger Matéval keverő kamionosként száguld felénk, a ★ ugyanis annyira tele van kortárs, poszt-, pszeudo-, meta-vonalvezetéssel, hogy  még a nevét sem lehet hagyományos nyelvi eszközökkel leírni. Mindez persze illeszkedik a fő Bowie-diskurzusba, ami eddig is a perszónák és közlésmódok rotálásából, az artisztikum és a közvetlen élvezet szintéziséből, valamint a többiek előtti két-három lépés betartásából állt, így nem szabad meglepődni, hogy az énekes Kendrick Lamart hallgatott, és csinált egy experimentális jazzalbumot, de amikor szerencsétlen bekötött szemmel hörög halálmadár módjára tíz percen keresztül, nem tudom nem felvonni a szemöldökön. Engem Bowie még akkor is szórakozatott, amikor gondolkodtatni akart (Low, Heroes stb.), és a ★- nak is csak azt tudom felróni, hogy anélkül kell elmerengnem a popzene kereteiről, hogy közben nem érzem olyan jól magam. Persze szeretem a nehéz dolgokat, Glenn Branca meg Nurse With Wound jöhet ezerrel, de közben meg, ha bemegyek a Humanába, akkor használtruhát akarok venni, nem vaporwave-művészek anyaginstallációt. Ami egy botladozó allegória arra, hogy ha slágerírásban vagy jó, akkor slágereket írjál, ne tűréshatárt próbáló jazzt.

77%