Klarinétművész, zeneszerző, aki a klónozásról írt operát. A mai napig tele van kétségekkel, pedig mindenütt sztárként bánnak vele. Január 24-én a Budapesti Fesztiválzenekarral lép fel Jörg Widmann.
Pár éve a The Guardian-ben így írtak szerzeménye, a Jagdquartett kapcsán: „Widmann, a német zeneszerző, aki még negyven sincs, meg merte tenni azt, amit Beethoven nem tehetett meg: a pontozott ritmust vette alapul egy extrém, disszonáns zenei erőszaktételhez.” Ön szerint nem túlzás, hogy Beethoven-nel egy lapon említik?
Ez természetesen zavarbaejtő, hiszen Beethoven, és vele együtt sok más zeneszerző számomra olyan hős, akit képtelenség utolérnünk. Nekem zenészként mindennapos kiváltság, hogy a klasszikus zenével foglalkozhatok, de mindig megpróbálok valami újat is létrehozni, és nemcsak a nosztalgiát ébreszteni. Szeretem a korai klasszikus zenét, de nekünk kortárs zeneszerzőknek kötelességünk, hogy az újra törekedjünk, és elrugaszkodjunk a gyökerektől.
A kortárs zene nem egy könnyen emészthető műfaj, hogy lehet megszerettetni a laikusokkal?
Egy kiváló előadás sorsdöntő szerepet játszhat az ember életében, ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy nem lehet, és nem is kell mindenkit meggyőzni. Be kell vallanom, hogy rengeteg borzalmas koncertet éltem át én is, ha a színpadon lévők közül valaki alulmotivált, az borzasztó. Viszont ha az előadás izgalmas, akkor a kottát is szívesen elolvasom. Mondták már nekem, hogy „Maga annyira szépen játszik klarinéton, hát miért ír ilyen borzasztó zenét?” Ugyanakkor otthon, Németországban meg az volt a vélemény, hogy túl szép zenét írok. Szóval megkapom a kritika minden formáját, a lehető legtöbb aspektusból. De én azt teszem, amit tennem kell.
Miért lett zenész?
Már elég korán egyértelművé vált, hogy zenével akarok foglalkozni. Hétéves koromban találkoztam egy klarinétossal. Hazamentem, és azt mondtam a szüleimnek, hogy klarinétozni szeretnék. Meglepődtek és megkérdezték, komolyan gondolom-e. Azt feleltem, hogy a lehető legkomolyabban. Aztán pár hét múlva kaptam tőlük egy klarinétot, és onnantól biztos voltam benne, hogy ez az én utam. Hibát követtem volna el, ha másba kezdek bele.
'94-től egy évet New Yorkban tanult. Nem akart ott maradni?
A müncheni tanulmányaim után számomra óriási lehetőség volt, hogy Amerikába mehettem. Nem csupán azért, mert egy másik közegbe kerültem, hanem azért is, mert kipróbálhattam valami teljesen újat. Akkortájt szokatlan volt, hogy egy klarinétos különböző rendszerekkel kísérletezzen, ugyanis ennél a hangszernél kétfajta billentyűzet létezik, a francia és a német rendszerű. Amikor New Yorkba mentem, furcsán néztek rám, hogy egy német klarinétos miért a francia rendszerben fejleszti magát tovább, de ez fordítva is igaz volt. Ma már ez teljesen normális.
Az ott töltött egy év a pályám egyik legfontosabb időszaka volt, de nemcsak a tanult dolgok miatt. Egy épület tizennyolcadik emeletén laktam. Amikor reggel felkeltem, kinéztem az ablakon és néztem, ahogy az emberek rohannak. Én nem fogom tudni felvenni ezt a tempót – gondoltam magamban. Aztán egyszer csak eljött az a pont is, és elkezdtem alkotni, zenét írni. Annak tudatában, hogy csupán egy évet fogok ott tölteni, mindent meg akartam ismerni és ki akartam próbálni, így a legkülönbözőbb órákra ültem be. Az amerikai és az európai zenei gyökerek mindmáig érezhetően különbözőek, ezért nagyon fontos, hogy megismerjük egymást.
Végig tudta, hogy a megszerzett tudással az európai zeneipart gazdagítja majd?
Érdekes, hogy az ipar szót használja, de teljes joggal teszi! Számomra végig egyértelmű volt, hogy haza kell hoznom a tudást. Őszintén hiszek abban, amit Schönberg mondott egyszer: „Kunst kommt von müssen.” Nincs más választásod. A művészet egyfajta belső szükség, amit ki kell elégítened.
A popzenéről gyakran azt mondják, már nem lehet benne újat alkotni. Ez igaz a klasszikus zenére is?
Ha erre bármilyen jel utalna, azonnal abbahagynám amit most csinálok. Még akkor is, ha ez az egész csak illúzió. Tegyük fel, hogy holnap Mozart-klarinétkoncertet adok, és nincs meg bennem annak az érzése, hogy valami újat tudok majd mutatni a közönségnek. Nem mennék fel a színpadra. De mi számít ma újnak? Minden. A reklámok mit mondanak? Itt egy új tévé, egy új telefon stb. Az új önmagában még nem érték, nem jelenti, hogy eredendően jó. Ezt a szót kicserélném az egyedire. Ligeti Györgyöt megkérdezték egyszer, mi az, ami Mozartban új. Sokat gondolkodott, de végül nem tudta megmondani. Mozart kitalált egy nyelvrendszert, amit mindenkinél jobban tudott használni. Az eredetiség viszont mindennél fontosabb, és meggyőződésem, hogy a régi hangszereket, melyek az idők során semmit sem változtak, meg lehet úgy szólaltatni, hogy a hangzás egyedi legyen.
Zeneszerzőként hogyan tud a világ dolgaira reflektálni?
Csehov Három nővérében van egy mondat: „Hiszem, nemsokára megtudjuk, miért élünk, miért szenvedünk…” Nem gondolom, hogy mi művészek többet érzünk, mint bárki más, de legalább kimondjuk azt. Amikor a trió-művemet megírtam, azt a címet adtam neki, hogy Hol volt, hol nem volt (Es war einmal), ami arra utal, hogy műfaját tekintve ez egy mese. Amikor Schumann 1853-ban megírta Märchenerzälungen című művét - ami szintén egy mese -, éppen háború volt. Miért ír valaki mesét, amikor lőnek körülötte? Mondhatjuk, hogy ebbe akar menekülni. De szerintem ez nem csupán erről szól. Az első opera, amit írtam (K(l)eine Morgenstern-Szene), a klónozásról szólt, arról, hogy mi emberek képesek vagyunk újrateremteni önmagunkat, tehát úgy teszünk, mintha Isten volnánk. A legutóbbi operám, a Babylon pedig már azt járja körül, hogy az emberi tudás mennyi haszonnal, ugyanakkor mennyi veszéllyel jár. Bár a babiloni kultúra a legősibb, azt hiszem, jelenleg is egy babiloni korban élünk. A zenémmel igyekszem feldolgozni korunk szépségét, előnyeit, ugyanakkor veszélyeit is.
A Youtube-on a Jagdquartett alatt a következő kommentet találtam: „Ez a zenemű emlékeztet a kritikusok által is elismert tv-sorozatra, a Hannibalra. Ugyanaz a fekete humor, pszichopata örömbe csomagolt kifordultság jellemzi, mind a kettőt.” Ez elismerés, vagy azt jelenti, hogy félreértették a művet?
A Jagdquartett egy valóban extrém zenemű, amiből később egy színházi előadás is készült. Ha valamit félreértenek, mit lehet tenni? Amikor Beethoven megírta az egyik legösszetettebb, és talán legérthetetlenebb művét, azt mondta: „Az én szívem megérinti a Tiedet.” Ebben hiszek. Én zenét írok, zenét adok elő, mert ez nekem egy szükségszerűség. Addig a pillanatig, amíg a közönség nem úgy reagál a munkámra, hogy „már megint meg kell hallgassunk egy unalmas zeneművet”, szívesen csinálom. De ha a második sorban egy hölgynek nem tetszik, ahogyan játszom, attól még ugyanúgy fogok játszani.
A karrierje nagyon egyenletesnek tűnik. Sok akadályba ütközött, vagy könnyedén haladt előre?
Elsősorban hálás vagyok a sorsnak, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Sokat utazom, zenekart vezetek, komponálok, tanítok és játszom. Az egyetlen dolog, amit bánok, hogy a nap csak huszonnégy órából áll. A karrierem szépen, folyamatosan haladt előre, de ahogy mondtam, a New York-i időszak például kifejezetten nehéz volt, mégis az egyik legfontosabb a pályám során. Nem hiszek a magától értetődő sikerben. Néha el kell veszítenünk magunkat, főleg fiatalon; amikor úgy érezzük, hármat visszaléptünk, két évvel később rájövünk, hogy így volt jó minden, hiszen öt lépést előre haladtunk. Igaza van, amikor azt mondja, lineáris a pályám. De higgye el, a mai napig, amikor színpadra lépek, telis-tele vagyok kétségekkel. Amikor Schumann-t játszunk, megkérdezem magamtól, „Érdemes vagyok én erre?” Amikor zenét szeretnék írni, sokszor érzem, hogy képtelen vagyok rá. Éppen ma egy éve, hogy befejeztem egy darabot a Berlini Filharmóniával. Nem sokkal a premier után belekezdtem egy újabb munkába, és úgy éreztem, a nulláról kell indulnom megint.
Mi volt a legnagyobb sikere és legnagyobb bukása, amit valaha elért?
Ez egy nagyon nehéz kérdés. A magánéletemben voltak kudarcok, de most nem ez a kérdés. Néha, amikor a színpadról lejövök, pontosan tudom, hogy jó, vagy rossz volt-e a teljesítményem. Amikor nem hozom a magamtól elvárt színvonalat, nagyon szomorú leszek. Akkor is, ha a közönség tombol, én tudom, hogy sokkal jobb is lehettem volna. Ha azonban a közönség ellenem van, de a magamtól elvárt színvonalat tudtam hozni, akkor boldog vagyok. Olyankor nem érdekel, hogy kinek tetszett és kinek nem. A siker - a maga felszínes valóságában - sokszor nem egyezik azzal a sikerrel, amit legbelül érzünk. Sokszor mindenki veled van, mégis magányosnak érzed magad, máskor senki nincs veled, és kicsattansz a boldogságtól.
Jörg Widmann-est
a világhírű klarinétművész-zeneszerző művei a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában
Budapest Music Center, Január 24 vasárnap, 19:30
Elhangzik a Szerelmes dal nyolc hangszerre, a Fantázia szólóklarinétra, az Ária szólókürtre Szőke Zoltán előadásában, a Szabad darabok című kompozíció, a Kvintett és a Dubajor táncok.
Vezényel: Jörg Widmann
A koncert előtt 19:00 órától Várjon Dénes beszélget Jörg Widmannal.
Jegyvásárláshoz kattintson ide!