Mac DeMarco ugyanazokkal a cselekkel próbál bevenni minket, mint amikkel az utóbbi években próbálkozott, és bár a srác még mindig tök imádni való, egyre immúnisabbak leszünk a bájára.Mac DeMarco aranygyermek, akire még akkor sem tudnánk csúnyán nézni, ha kreativitása esetleg kezdene megfenekleni. És milyen szerencse, hogy pont itt az alkalom, hogy ezt leteszteljük, mert nagyjából ez a helyzet. A tavalyi Salad Days után Meki bemutatta, hogy a finom hangulati váltások sem állnak távol tőle, világa pedig ugyanezt a technikát alkalmazva vesz hajtűkanyart és parkol le a 2012-es 2 mellé. Ezzel önmagában nem lenne baj, valljuk be, igazából mindenki a Freaking Out The Neighborhood és a My Kind Of Woman bódulttá csilingelését kedvelte, viszont ez a hétszámos minialbum úgy röpít vissza minket a kanadai Viceroy-tól bűzlő délutánokba, hogy nem teljes a nosztalgia. Persze nem várhatunk albumszínvonalat a szándékosan csonka játékidő miatt, de szakaszjelzőként egy kis aggodalomra ad okod, hogy az ifjú a már jól ismert kártyatrükkjeit mutogatja, csak egy kicsit kevesebb leleményességgel. Persze amikor velünk szemben ülve magyaráz mindenfélét vagy épp Shamirral Jengázik, lehetetlen bántani, de valamiért egyre inkább azt érezni, hogy a műsor kezd önismétlő lenni. Persze háromévnyi szólókarrier után talán korai még hívni a hóhért, és mi is reméljük, hogy ő lesz kora Lou Reedje vagy Jonathan Richmanje, de az Another One sajnos csak kiegészítő eszközként javasolt, saját dalai lábán ugyanis nem állja meg a helyét. Olyan, mintha előtúrnál egy régi fényképet, ami már kifakult: az alapvető vonalak beazonosíthatóak, a tartalom viszont már megkopott.

72%